Szeretlek.
Ez a szó mágikus erejű akármilyen nyelven, de azért valljuk be, ha a saját anyanyelvünkön halljuk, mégiscsak másként cseng, még erőteljesebben. Ezért is olvadozhatunk, ha idővel a külföldi párunk ezt súgja a fülünkbe (az enyém többet káromkodik magyarul egyelőre, de azért már tőle is elhangzott ez a varázsige :).
De mik történnek, amíg idáig eljutunk? Számít-e, hogy a kedvesünk melyik országban született, milyen kultúrában nőtt fel? Most, hogy kialakult véleményem kellene hogy legyen – ha már egy cikket írok a témáról –, bevallom NINCSEN, ugyanolyan elánnal vágnám rá, hogy áááá fittyfene dehoggggy semmit, és azt is hogy, Úristen deméghogy mennyirehogy, egy külföldi ég és föld.
És mind a kettő igaz lenne. Hogy miért is? Hát nézzük csak….
Amiért nagyon más egy külföldi, éppen azért jó
Bevallom az én szerelmi életem eléggé speciális volt, rendkívül későn érő lányként. Már otthon éreztem, hogy nekem valahogy a magyar fiúk nem….de valahol tudom, hogy semmi komoly baj nincs ám velük, úgy igazán, csak a velem való kompatibilitás, na az nem nagyon sikerült. Próbálkoztam, de nem nagyon ment. Nekem kellett az, hogy kiszakadjak az otthoni skarlát betűimből és megteremtsem az új, erősebb, 2.0 párizsi önmagam. És eljöttek a külföldi évek, rengeteg nációval sikerült találkoznom, még több kultúrával (a francia nemzeten belül is van jó pár kultúra csoport). Párizsban nagyon sok az expat, a külföldi légiós, diákok és bevándorló munkások – mint jómagam. Be kell valljam, végre 'otthon' éreztem magam szívügyekben, a férfiak valahogy férfiasabbak voltak, nyitottabbak, többet látottak, jobban öltözöttebbek és ezeknek az egyvelege talán befogadóbb volt az én 'másságomra'.
A fentiekben már megemlítettem pár pontot. Ismerős az az érzés, amikor állunk a repülőtéren, és kiszúrjuk, hogy az egyik német, a másik az biztosan olasz, és a francia, hát a francia a kis rózsaszín zoknijával, fényes cipőjével, elnyűtt, de márkás bőröndjével, makulátlan ingével és zakójával, hát őt is gond nélkül felismerjük. Ahogyan hallanom sem kell a texas-i akcentust, de már látom a 90-es évekbeli stílusú formátlan trottyos farmerről, a lehetőleg fehér (vagy más színű) edzőcipőről (csúnya futó cipő nem modern trendi darab), és baseball sapkáról, hogy a viselője egy utazó amerikai. Nahát ugyanilyen élmény magyarokat látni (maradjunk a férfiaknál, de a nők is szépen kiszúrhatók), sőt volt egy bolgár barátnőm, na már ő is szélsebesen mutogatta, hogy 'nini ezek itt magyarok'.
A helyzet a nagy világmárkák (Zara, H&M és társai) Magyarországon való landolása után sokat változott, most már azért néha én is meglepődöm, hogyha valaki nem is annyira 'magyaros'. De a középkorúakra ez a fejlődés még nem vonatkozik, biztonságban a magyar-radar.
Sokat írok a külsőségekről, de nem csak a ruhákról van szó. Ez jelképes. Azzal a mozdulattal (ami eltarthat hosszú percekig), amivel egy francia zoknit választ, kifejeződik az élethez kötődő igényrendszere, a minőségre való törekvése, az élet éltetése, a szépség méltatása, tehát az esztétikán túl igenis felbukkan sok pozitív tulajdonság, ami egy magyar férfiban nem igazán lelhető fel tömegesen. Egy külföldi (világlátott) férfi szereti a minőségi időtöltést, a színházat, a nívós éttermi élményeket, utazást, és nem feltétlen csak a helyi kocsmában akar lehúzni egy sört.
A külföldi férfi emancipált nőkhöz van szokva, hosszú évtizedek után beletörődtek, hogy anyunak IS fontos munkába rohanni, nem feltétlenül az ingjét fogja kivasalni, vagy gulyáslevest rotyogtatni. Nagyon sok itt megismert férfi ismerősöm tökéletesen ellátta magát, tudott főzni (nem is akárhogyan), amíg a nők emancipálódtak, addig ők itt kint szépen eltanulták a tipikus női feladatköröket. Éppen ezért sokan kitörő örömmel üdvözlik, ha a barátnőjük meleg vacsorával várja őket (ami azért az itteni 'dobjunk be a mikróba egy fagyasztott lasagne-t' alternatíva mellett Michelin csillagokkal ér fel).
A magyar lányok szépek. Ez már közhelyes. De ha magyar lányként külföldre szakadunk, akkor rájövünk, ez baromira így van. Hát kezdhetném a brit vagy ír nők bájával, de minek, mert azt még most is egy csapat régész kutatja. Az olasz nők többsége kreol, de nem a legszebb (viszont annál ridegebb), a németek elég karakter nélküliek (mint ahogyan a legtöbb északi nép is), a franciák meg divatvilág ide vagy oda, fantasztikus génekkel megáldott (lásd laposka csípőtlen – férfiszemmel, női szemmel modell alkatúak), de arcilag meglehetős kihívásokkal küzdő népek. És itt jön be a magyar lányok sikere: a legtöbb magyar lány nemcsak szép, de bájos is (és mivel már utazott emberekről beszélünk, ezért valószínűleg intelligensek és érdeklődőek is). Körülbelül ennyi. És nagyon sok férfinak ez is éppen elég.
Valamiért én úgy látom, hogy leginkább a nők akarnak mást, mivel szinte kizárólag olyan vegyes párokat ismerek, ahol a magyar nőnek van külföldi párja (otthon is inkább a nő magyar és a férfi külföldi). Nagyon ritka az, amikor egy magyar férfi felkerekedik és külföldi párral tér vissza.
Emlékeztek, amikor lementünk a klubba, diszkóba, és vártuk, hogy na most majd jót táncolunk egy helyes fiúval? És az este folyamán az állandó kép a következő volt: lányok párban igéző táncot lejtettek (ahol imitáltak, vagy annál többet tettek), és a fiúk meg a tánctér szélén, részegen egyik lábról a másikra próbáltak rájönni, hogy megszólítsák-e a szemben táncoló lányt, vagy inkább menjenek egy másik sörért? Az örök dilemma: hogyan pogózzunk úgy, hogy közben egy szimpi fiú mellé ugorjunk?
Nagyon rég voltam már ilyen szituációban, öreg vagyok na, de úgy sejtem, a fent leírtak még talán most is igazak. A magyar fiúk passzívak. De rendkívüli módon. Azt hiszem, ha egy valamiben leírható a külföldi vs magyar meccs, akkor én ezt a passzivitás számlájára írnám. A magyar társadalomba még jócskán beidegződtek a nemi szerepek, a jó kis poroszos oktatás és a poszt-szocialista soviniszta látásmód segédletével.
Na most már megint mit mond
Bevallom, hogy sokkal nagyobb kihívás lesz azt összegezni, hogy milyen nehézségei lehetnek egy külföldi kapcsolatnak – ha eddig eljutottál a cikkben akkor kiderülhetett, hogy némileg elfogult vagyok. De azért megpróbálom.
Az alcímmel nemcsak arra utaltam, amikor a párom nem érti meg, hogy"nem ARRÓL beszélek te, hanem arról, dehát miért nem érted, magyarul mondom nem??? …." szokásos komikus szituációk. Személy szerint engem úgy anblokk nem gyakran értenek, motyogok vagy mi, úgyhogy nem igazán ér sokként, ha a külföldi párom nem jól csíp el egy szót. Ilyenkor nem az akcentus számlájára írom, hanem a motyogáséra, rosszul artikulálásra. Elmondom még egyszer, hangosabban (jó magyar szokás szerint), ha úgy sem megy, akkor ejtjük a témát és megbeszéljük, milyen filmet nézzünk.
Otthon amúgy sem szoktunk sokat az eutanáziáról és Marsra szállásról beszélgetni (csak érintőlegesen). Azonban valahogy a kritikus megjegyzéseimet olyan kristálytisztán megérti mindig….Szóval akkor elmondhatjuk, igen, néha meg kell izzadni egy-egy mondatot, attól is függően, hogy TE milyen szinten tudsz a pároddal kommunikálni (jelbeszéd szintjén, gagyogva, folyékonyan, anyanyelvi szinten). Alapvetően azonban maga a nyelvi nehézség könnyen áthidalható, egy jó kapcsolatért könnyű megtanulni egy nyelvet, sőt annál gazdagabbak leszünk (személy szerint én imádok angolul beszélni napi szinten, és például ha magyar párom lenne, ez nagyon hiányozna).
Ha dilemmát keresnénk, akkor inkább kulturális vizekre kellene evezni. Hiába fütyülök Mézga család introt, semmi. Heti Hetest nézek és a Gálvölgyi már megint olyat mond a Hajóssal, hogy sikítozok a nevetéstől – a párom odarohan, hogy ő is részese legyen, hiszen annyira, de annyira vicces, lefordítom neki, de áll továbbra is értetlen arccal. Neki ez nem vicces. A középiskolai szalagavatóról és ballagásról nosztalgiázok, erre rávágja, hát itt olyan nincs."MIVANN, TI NEM BALLAGTOK?!!!"
A kajás különbségeket nem említem, mivel az én drágám már vallási szintre emelte a kürtöskalács-evést, kolbászt szeletel a gnocchi szószba, és pálinkázni is tud. Sőt még a túró rudit is befalja szélsebesen (még azt is tudja mondani hogy 'please next time take some more pöttyös'). A tepertőt – mint sült zsírt – nem tudja definiálni, de ezzel még együtt tudok élni.
Azonban ő nem élt 'márkátlan' időkben, amikor a boltnak még ABC volt a neve (ahol lehetett helyben készített turmixot inni), és ADIDAS bolt csak egy volt a városban, és oda is csak egy jómódú osztálytárs tudott menni vásárolni. Nem volt Daciajuk, vagy 'kirendelt' telefonjuk öt számjeggyel. A családi kapcsolatok itt nem annyira szorosak mint otthon, azt is nehezen érti, hogy miért is kell nekem hetente (akár többször) beszélnem a szüleimmel.
És még sorolhatnám, hiszen ha veszünk két kultúrát, hát ott mindig lesz rengeteg különbség. Azonban ha sikerül ezeket a helyén kezelni, és inkább értékelni azoknak a sokszínűségét és nem kárhoztatni a különbözőségét, akkor megint csak előnyt kovácsolhatunk a hátrányból. Bár az tuti, ha gyerekem lesz (és tőle), akkor neki magyar népdalokat meg altatókat fogok dudolászni.
A következő dolog, ami fejtörést okozhat, az a jövőre szóló tervek, abban az esetben ha a kapcsolatunk komolyra fordul. Egy magyar fiú esetén egy esetleges hazaköltözés gondolata nem visszás, sőt, az azonos gyökerek segítenek visszatalálni a családhoz, barátokhoz. Ha arra vágyunk, hogy megint visszakerüljünk a magyar körforgásba akkor ahhoz könnyen partnerre találhatunk a párunkban. Azonban ha az illető külföldi, és ráadásul esetleg nem is az aktuális ország szülötte, hanem egy harmadik országé, akkor esetleges harc indulhat a jövőbeli terveket illetően. Ha szerencsénk van, akkor ő is elég rugalmas, vagy sikerül egy közös pontot találva megegyezni arról, amit örömmel el tudunk képzelni a jövőbeli otthonunkat illetően. Ha azonban ez nehezebben megy, akkor elképzelhető, hogy frusztráltak leszünk, és úgy érezzük majd, hogy a kapcsolatunk érdekében valamiért le kell mondanunk valami másról, ami talán ugyanolyan fontos lenne a teljes boldogságunkhoz. Ez már veszélyes lehet. Az én párom francia, ezelőtt sem nagyon voltam kapcsolatban Európán kívülről jövő fiúval (nem tudatosan), de el tudom képzelni, hogy ha az illető otthona 10.000 km-re fekszik, akkor meglehetős fejtörést okozna majd az is, hogy 'ebben az évben kinél karácsonyozunk?'. Az ehhez hasonló kérdések könnyedén a 'hazai' felé billentik a mérleg nyelvét.
Nem érdekel, én akkor is szeretlek
Összeér a kör: visszajutottunk a kezdő gondolathoz. Lehet, hogy vannak nehézségek, de ha már így esett, hogy a szerelmünket (életünk szerelmét?) egy külföldi személyében találtuk meg, hát annak jó oka kellett, hogy legyen. Egymás fejlődését így ösztönözzük a legjobban, kölcsönösen tanulhatunk egymás kultúrájából, uram bocsáss nevethetünk a kettő közötti különbségen (ami néha orbitális lehet).
Alapvetően a kultúra, a nemzetiség, a nyelv sem teljesen mi vagyunk. Ezek rétegek, egy pulcsi, egy poló, egy nagykabát, amit ha levetkőzünk, és ott állunk pőrén, akkor csak MI vagyunk. Mi akik szeretjük nagy öleléssel köszönteni és zárni a napot, imádunk kritizálni és ebben egymást felül licitálni, szeretjük az elképesztően finom édességeket (ezért néha gondosan el kell dugni, nehogy idő előtt felszívódjanak), szeretünk sokat együtt nevetni, ha veszekszünk akkor alig várjuk, hogy a hullámok lecsituljanak és csendben megbocsájthassunk. Szeretjük rituálé-szerűen a másikat elbúcsúztatni, az ajtóban állva, és örömmel kuckózunk be, hogy megnézzük mi van a TV-ben. Együtt morgunk, ha már megint esik – de két perc múlva kitárgyaljuk, milyen jó így nem kell kimozdulni. Ha egymásra nézünk, tudjuk, hogy a másik pontosan ugyanazt érzi, ugyanolyan mélységgel: fontosak vagyunk egymásnak.
Ezeknek az érzéseknek, hétköznapi örömöknek, a partnerség csodájának nincsen egy darab nyelve, bőrszíne vagy kultúrája. Két emberről szól, akik olyan kapcsolatot építettek ki, amit mással nem tudtak volna – legyen az a saját nemzetükből való vagy máséból. Ha úgy tetszik, új nyelvet beszélnek, új országot alapítottak és új értékeket teremtettek. Ezt senki más nem értheti, mert ebben a nemzetben csak két útlevelet nyomtattak: az övékét. Úgy értem, hogy a miénket. Néha azért folyik a harc, hogy ki legyen a miniszterelnök, de aztán megegyezünk, hogy négy évente majd cserélünk.
Akkor most hadd zárjam le a témát ezzel a gondolattal: teljesen mindegy, hogy kivel és hogyan alakítotok új államot, keressétek a teljességet, törekedjetek a boldogságra és akkor minden rendben lesz!
Kapcsolódó írások:
Sok Kis Ő vagy egy Nagy Ő? - A társkeresés fázisai külföldön
Szerencsés Hella
Mihálydeák Rita