Vietnamban megvan minden, amiről egy utazó álmodhat: hegyek, vízesés, rizsföldek, gyönyörű, nem kiépített tengerpart, kicsi falvak az út szélén, régi francia városrészek, gazdag történelem, shopping-paradicsom, ízletes ételek, olcsó szállások, magas közbiztonság, mindenhol működő havi gyors internet pár ezer forintért és ráadásul szinte egész évben jó idő van. Ha végigutazza az országot az ember, nincs az a benyomása, hogy ez csak egy turistaparadicsom: nem sok minden van kiírva angolul, és csak néhány városban vannak csak kifejezetten turistáknak épült üdülőhelyek. Az egyetlen igazán negatív benyomásom az volt, hogy az emberek nagy része tényleg pofátlanul át akarja verni az ide látogatókat. Sok helyen jártam már a világon, de ez itt volt a legrosszabb.
Mindig is nagyon vonzott a hátizsákos kirándulás. Úgy érzem, ilyenkor sokkal szabadabb az ember, mintha egy bőröndöt húzna maga után. Két évvel ezelőtt a diplomaosztóm alkalmából is egy kéthetes thaiföldi kirándulással leptem meg magamat, ahová szintén Yotammal utaztam. Azt az utat előre megterveztük, még idegenvezetőnk is volt, illetve minden szállást előre lefoglaltunk. Csodálatos élmény volt, de most még ennél is többre vágytam.
Az ötlet, hogy Vietnamba menjünk elég kézenfekvőnek tűnt, hiszen közel van Hongkonghoz, olcsó, biztonságos, az ország pedig hosszú és keskeny, így könnyen el lehet jutni az aljáról a tetejére. Az országot átszeli busz- és vasúthálózat, de repülővel is gyorsan és szinte fillérekért lehet közlekedni.
Mégis arra gondoltam, a legszabadabb úgy lehetek, ha motorral megyünk. Szerencsére sok információt találtam erről az interneten, és bár egy hónapot ajánlanak erre az útvonalra, nekünk mindössze két hetünk volt. Gondoltuk, hogy semmi gond, megoldjuk. A barátom (vagyis már a vőlegényem) is teljesen kapható volt a motoros hátizsákos kirándulás ötletére, így ez lett a 25. születésnapi ajándékom. Azt mondta, rám bízza, mit szeretnék csinálni, hol, mennyi időt akarok tölteni.
Yotam három évig katona volt, így nála jobb utazótársat keresve sem találnék: ért mindenhez, nagyon erős, profin nyújt elsősegélyt és soha semmilyen körülmények között nem veszíti el a nyugalmát, mindig higgadt tud maradni. Gondos előkészülés előzte meg a túrát: elsősegély csomag, gumipókok a hátizsákok rögzítéséhez, esőkabát, fejlámpa, bicskaszett, pár protein szelet, motoros arcmaszk, kesztyű stb. A készülődés közben egy izraeli barátunk is kedvet kapott, de neki nem volt ennyi szabadsága, így ő csak az első nyolc napra csatlakozott hozzánk.
Nagyjából megterveztük az útvonalat, lefoglaltunk egy szállást az első éjszakára és október 13-án végre eljött a várva várt nap.
Az első nap Vietnamban: október 13.
Délután 5.30-kor szállt le a gépünk Ho Si Minh-városban, ami csupán másfél órára van Hongkongtól. A repülőtéren 5 amerikai dollárért vettünk helyi SIM-kártyát, korlátlan internetet, amit minden országban javasolok Ázsiában.
Vietnamban nagyon vigyázni kell a taxisokkal (meg amúgy mindenkivel), így internetes fórumokon megnéztük melyik társasággal utazzunk és erélyesen rájuk szóltunk, hogy kapcsolják be a taxiórát. Amint megérkezünk a hotelbe, a fiúk elmentek motorokat venni, én pedig megkerestem az utazási irodát és lefoglaltam a másnapi Cu Chi-alagutak túrát, illetve a harmadnapi vízesés utat. Másfél órával később a fiúk is megtalálták a motort: Honda Winn (természetesen egy utánzat, de ahogy a helyiek mondják: same-same),110 köbcenti, felújított, 500 amerikai dollár. Sokkal kényelmesebb lett volna egy automata váltós robogó, de azon nem fértünk volna el ketten (plusz a két hátizsák), így maradt ez a kézi váltós robogó.
Motort venni Vietnamban különben végtelenül egyszerű: kap az ember egy kis kék kártyát, amivel igazolja, hogy ez valóban az övé, de azt például senki nem kérdezi, hogy van-e jogosítványod, meg semmi papírmunka nem kellett. Yotam mondta, hogy elmentek vezetni egy órát, így talán menni fog másnap is. Azt tegyük hozzá, hogy sem ő, sem a barátja, Idán nem vezettek korábban soha motort, és épp egy ilyen egy ilyen hatalmas, nyüzsgő városban megtanulni vezetni, ahol (szinte) nincsenek közúti szabályok, kicsit őrült ötlet, de mi erre vállalkoztunk. Koccintottunk egyet a sikerre, hogy megvan a motor és a következő két napi program is.
A motort végül egy kisebb, sikátoros utcában vették meg a fiúk. Ahogy ott bent sétáltunk, beláthattam sok helyi család otthonába, életébe. Volt olyan, ahol egy szobában aludt az egész család, ágyat nem nagyon láttam, inkább csak földön lévő matracokat, illetve az idősek gyakran egy horgászágyon feküdtek. A higiénia abban nyilvánult meg, hogy leveszik az ajtóban a cipőjüket, mezítláb vannak a lakásban, de a földön ülve esznek, alszanak, a ruhák pedig fogasról lógnak le a mennyezetről.
A legtöbb hotel recepciónál az alkalmazottak a hotelban laknak egy kisebb helyiségben a recepció mögött, de horgászágyakon alszanak a recepción éjjelente. Ennek ellenére még a legkisebb lakásban is van hely buddhista szentélynek, ami elé gyümölcsöt, édességet, füstölőt tesznek. A legtöbb helyen a WC (ami egy falból kilógó zuhanyzótömlővel vagy zuhanyrózsával fürdőszobaként funkcionál) a lakáson kívül van, és több család is osztozik rajta.
Sajnos nem sokat láttunk Ho Si Minh-városból, csak egy esti sétára volt időnk, illetve a vacsoránál megállapítottuk, hogy a helyi sör olcsóbb, mint a víz: mindössze 200 forintba került az étteremben. A hotel felé sétálva többször is elénk ugrottak helyiek, azzal a felkiáltással, hogy "Marihuana!", majd "Mushroom!". Azaz ha akartuk volna, sem a marihuána, sem pedig a gomba, de gyaníthatóan egyetlen más kábítószer beszerzése sem okozott volna gondot.
A második nap Vietnamban: október 14.
Korán kellett kelni, mert reggel 7.30-kor találkoztunk az utazási irodánál, és elindultunk a Ho Si Minh-várostól 70 kilométerre fekvő Cu Chi-alagútrendszerhez. Szerencsére sikerült egy Báhn Mi szendvicset és némi kókuszt beszerezni útközben. A buszon ülve is elképesztő forgalmat láttunk, és nem is értettem, hogy fogunk mi egy ilyen hatalmas körforgalomban közlekedni, ahol rengeteg a motoros, az autó és a biciklis. Irányjelzést természetesen senki nem használt, de a dudát azt mindenki megállás nélkül nyomta.
Jó reggelt, Vietnám!(Fotó: Pataki Niki)
A Cu Chi-alagútrendszer
A hírhedt vietnami háború 1955-ben kezdődött és 1975. április 30-án ért véget. A Cu Chi-alagutak Ho Si Minh-várostól körülbelül 70 kilométerre találhatók és jelenleg összesen 121 kilométer hosszúságúak.
Ezeket az alagutakat 2-8 méter mélyen kezdték el fúrni az 1940-es években, a franciák megszállása alatt. Az alagutak bejárata csupán fél méter széles volt és átlagosan 80 centiméter hosszúságú. Lent kibírhatatlan meleg, vaksötét, és persze kígyók és denevérek tanyáztak.A 17 évig tartó amerikai háború alatt tízezer vietnami gerillaharcos élt itt, akik megoldották az esővíz elvezetést is. Teljes élet folyt itt lent, a föld alatt: kórházak, lakórészek is kialakultak. Az amerikai katonák próbálták megtalálni az alagútbejáratokat kutyák segítségével, de a gerillák félrevezették a kutyákat: chilit szórtak a bejáratokhoz, és amerikai öblítővel mosott ruhákat is elhelyeztek elterelésre.
Egy kisebb alagútrendszeren mi is átmehettünk, amit a turistáknak tartanak fenn (rendszeresen ellenőrzik, tisztítják). A csupán húsz méteres szakasz megtétele tíz percbe tellett: le kellett ereszkedni, majd változatlan testhelyzetben, azaz guggolásban végighaladni a vaksötét alagúton (persze mi telefonnal világítottunk), és teljesen leizzadva értünk fel a végén. Elképzelni sem tudom, hogy lehetett így akár órákat is eltölteni, nem hogy 17 évet. A fő ételük a főtt gyökér volt, melyből mi is kaptunk egy kis kóstolót. Nem volt rossz íze cukorba mártva, de azért ezen egy napig sem szívesen élnék.
A vietnami harcosok rengeteg hamis alagútbejáratot építettek, és változatos csapdákat állítottak az ellenséges katonáknak. A csapdák észrevehetetlenül helyezkedtek el a földön, amibe ha belelépett egy katona, leesett egy gödörbe, ahol kiélezett bambuszrudakra zuhant, ami például a bokáját, vagy az egész lábát leszakították. A földalatti hamis alagutaknál pedig olyan ajtók voltak, amit ha kinyitott egy katona, ráesett egy adag éles bambuszrúd, vagy az ajtó átfordult és több helyen is átdöfte a testét. Ezek után elég egyszerű megérteni, miért is mozgássérült vagy megcsonkított a legtöbb amerikai veterán katona. Kegyetlen csapdák voltak ezek, de a helyi gerillaharcosoknak nem volt más esélyük a túlélésre, hiszen egy sokkal fejlettebb és nagyobb haderővel álltak szemben. Azt is megtudtuk, hogy az alagutakban arra is nagy gondot fordítottak, hogy minden amerikai bombát darabjaira szedjenek, majd ezeket felhasználva csapdákat, fegyvereket készítettek. A vietnami harcosok kitartottak az utolsó pillanatig és ennek az alagútrendszernek hatalmas szerepe volt abban, hogy megnyerték a háborút.
A tízezer gerillaharcosból csupán háromezer élte túl a 17 éves háborút az alagútban, de az egész háborúban a bombázások miatt több millió vietnami és 50 ezer amerikai halt meg. A háború következtében sok erdő kipusztult, rengeteg a megcsonkított ember és mivel az amerikai katonák több veszélyes, egészségre ártalmas fegyvert is tároltak Vietnamban, ezek az anyagok az esőzés miatt a földbe kerültek, majd az itt megtermelt zöldségeket még évtizedek múlva is betegséget és sok születési rendellenességet okoztak.
Sajnos a múltat nem lehet megváltoztatni, de mindig van remény a szebb jövőre. Engem személy szerint nagyon megérintett, mikor Da Latban a vízesés túrán hat amerikai diákkal találkoztam, akik egy keresztény szervezet önkénteseiként jöttek az országba. Ők 1-3 hónapig Vietnamban önkéntesként (csak egy pici szállásért és napi háromszori étkezésért cserébe) a helyi lakosokon segítenek. Van köztük, aki angolt tanít, egy fiú földet művel egy családnál, az egyik lány pedig gyógytornát és mozgásterápiát tartott a sérült gyerekeknek. Azt mondták a fiatalok, hogy nagyon elszomorítja őket, ahogy az amerikai katonák tönkretették ezt a gyönyörű országot a háborúban és elviselhetetlen mennyiségű kárt okoztak, így ők segíteni szeretnének a helyieknek, amivel csak tudnak.
A visszafelé vezető úton már néztük a térképet, ugyanis már vissza sem mentünk a hotelszobánkba, amint leszálltunk a buszról elkezdtük az első utunkat, ami nagyon ambiciózus volt: 300 kilométer fel a hegyekbe, Da Lat városába. Mindenképpen fel kellett érnünk, mert a következő napon reggel 8-ra jöttek értünk a hotelhoz, és mentünk a vízesésekhez.
Délután kettőkor értünk vissza busszal, gyors ebéd, felpakoltuk a hátizsákokat, tankoltunk és indulás. Az első tíz percben nagyon ijesztő volt a motorozás, mivel a fiúk nem voltak tapasztaltak egyáltalán, sokszor lefulladtunk vagy a váltás volt nagyon érezhető. Amint beértünk egy ilyen hatalmas körforgalomhoz, ott nem tudtuk, hogyan lehet egyáltalán haladni, így lefulladtunk. Az elinduláskor azonban Yotam túl nagy gázt adott, és a motor egy kerékre állt, mi pedig leestünk. Szerencsére sikerült megtartania a motort, így nem keletkezett kár, én is épphogy leestem, semmi bajom nem lett, csak megijedtem, hogy nem lesz ez így jó. Nem volt időm ezen tovább gondolkozni, ugyanis ezer helyről dudáltak ránk, hogy akadályozzuk a forgalmat, így visszapattantunk és folytattuk az utat.
Amint kiértünk a városból, kisebb lett a forgalom, a motor is szót fogadott, úgyhogy elkezdtem élvezni a tájat. Felhajtottunk az autópályára a Google-térkép utasítását követve, de hamar levillogtak, majd megjelent az autópálya rendőrség is és közölték, hogy ezen az úton nem lehet motorral közlekedni. Rendben, jobb ötlet híján a leállósávban visszafelé mentünk, hogy keressünk egy másik utat.
Fél óra után hirtelen nem láttuk Idánt, lemaradt. Felhívtuk és kiderült, hogy defektet kapott. Egy órába telt mire elvonszolták a motort Yotammal, találtak egy műhelyt és tovább mehettünk. Ezután a Google Maps egy olyan útra vitt minket, ami ugyan létezik, de éppen le volt zárva átépítés miatt és vissza kellett fordulnunk. Ez a kis baleset, az autópálya, a defekt, meg a lezárt út sajnos azt eredményezte, hogy három óra alatt csupán 60 kilométert haladtunk, és láttuk, hogy már kezd lemenni a nap. Este hétre már teljesen sötét volt.
Szorgos és szakértő vietnami kezek szerelik a motort(Fotó: Pataki Niki)
Az út sokszor falvakon át vitt, ahol volt közvilágítás, a falvak között viszont gyakran semmi fény nem volt. Az úton sok kátyú van errefelé, amibe nagyon veszélyes belehajtani, illetve kamionok, buszok is közlekednek, amik rendszerint úgy előznek, hogy teljesen a mi sávunkban haladnak, így mi a leállósávban tudunk csak közlekedni. Mikor este kilenckor a vaksötétben még 140 kilométerre voltunk a céltól hulla fáradtan, akkor tudtuk, hogy ennyi, ez így nem megy tovább, főleg mivel sötétben a kátyúk miatt nagyon lassan tudunk csak haladni. Nappal, jó útviszonyok között is jó, ha elérjük az 50 km/h-s átlagsebességet. A másik probléma az volt, hogy rettentően fájt a fenekünk… Már 15 perc után lehetett érezni, de fél óra után már nagyon fájt, egy óra után pedig meg kellett állni, mert egyáltalán nem éreztem a testem.
Motorozás az első napon(Fotó: Pataki Niki)
Yotam arra a döntésre jutott, hogy túl veszélyes így sötétben vezetni, és mivel lassan lehet csak menni, inkább keressünk valakit, aki elvisz minket motorostul. Ő soha nem ismer lehetetlent, így megálltunk pár helyen, mire végre valaki megértette (a Google Translate segítségével), hogy Da Latba szeretnénk menni hárman, két motorral. 30 amerikai dollárért beleegyeztek, és azt mondták, 1-2 óra múlva ér ide az autó, és elvisz minket Da Latba, de csak hajnal kettőkor fogunk odaérni.
Rendben meg is érkezett egy fehér kisbusz tíz munkással és telepakolva licsivel. Fogalmunk sincs, hogy sikerült bepréselniük ebbe a buszba a motorjainkat, a licsiket, plusz minket a munkásokhoz. Mi hárman két ülésen osztoztunk, fél óra pakolás után.
A busz egy olyan járat volt, ami gyümölcsöket osztogat szét, és munkásokat szállít, így kb. 5-10 percenként álltunk meg felszedni vagy éppen kitenni valakit. Elaludtunk egy picit, majd mikor legközelebb felébredtünk, nyolc nő mászott elő hátulról, akik leszálltak, és mi nem tudtuk abbahagyni a nevetést, hogy ezek mégis hogy kerültek ide, kimásztak a licsis dobozból?! A munkások jókedvűek voltak, megmutatták a helyi diszkó zenét, megkínáltak licsivel, és éjjel kettőkor tényleg kitettek minket a hotelnél. Kalandos út volt, de sikeresen megérkeztünk.
A sorozat további részei:
Vietnami kalandozások - Összes
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!
Brigi
Braxátor Rebeka
Harmincz Rita