Van egy jó magyar közmondás: „Ahány ház, annyi szokás” vagy ahogy errefelé mondják: „Autres pays, autres moeurs”. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, mikor munkába álltam Luxemburgban, vagy ahogy helyi nyelven mondják: Lëtzebuergban.
Úgy hozta a sors, hogy mialatt határozott idejű szerződéssel dolgoztam Luxemburgban egy cégnél toborzás-kiválasztás területén, többségében francia kollégák vettek körül. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy a franciák viselkedése mellett nem érdemes szó nélkül elmenni. Alapvető tulajdonságuk, hogy a francián kívül más nyelvet nem nagyon hajlandóak beszélni. Ők szó szerint veszik azt, hogy minden nyelv, ami nem francia, az idegen nyelv, és a francia mintha valami elit, arisztokratikus, magasztos tartalommal bírna számukra. De azért az irodában néha, ha már csúnyán néztünk rájuk, akkor megszólaltak angolul vagy németül. Természetesen francia akcentussal. Egy francia kolléganőm azt állította, hogy nyelvtanulási hajlandóság szempontjából a Dél-Franciaországban élő 40 feletti férfi lakosság a legrosszabb. Ők maximum akkor hajlandóak megszólalni más nyelven, ha kompenzálásképpen kapnak valamit cserébe, legyen az egy pohár bor, vagy egy finom vacsora.
Mesterségem címere(Fotó: Bencsik Rita)
Ami elsőre feltűnt, hogy a franciák nagyon jól öltözöttek, sokat is költenek rá, és a lehetőségek tárháza tárul eléjük Luxemburg központjában az egymás után sorakozó butikokban: Gucci, Chanel, Dolce&Gabbana, Louis Vuitton, Escada, Guess, MaxMara, hogy csak egy párat említsek. Szeretnek erős parfümöket használni, és 90%-uknak kék a szeme (persze lehet véletlen, hogy csak én kaptam kék szemű kollégákat, de nem hiszem). Mindegyiknek van legalább egy háziállata, és furcsának tartanak, ha Neked nincs. Az elit, arisztokratikus, stb. jelzőkre rácáfolnak azzal, hogy az udvariasság fogalmát nem ismerik, nem engedik előre a lányokat az ajtónál, az ebédet tányér és szalvéta nélkül fogyasztják, és kanállal esznek mindenféle süteményt, beleértve a piskótát is. Hihetetlenül édesszájúak, rengeteg édes süteményt esznek, leginkább reggelire, kedvencük a croissant és a sajttorta. Ebédre szendvicset vagy salátát esznek, azt is úgy rendelik, vagy a büféből hozzák, a főzés náluk nem igazán divat, és minden alkalommal letolnak ebéd után egy joghurtot is, mindenki kivétel nélkül, mintha kötelező lenne. :) Egyszer vittem nekik jó magyar gulyást, két nagy kondérral, elfogyott mind, ízlett nekik. Mosogatni nem szoktak, sőt, többször rám szóltak, hogy vajon nem láttam-e a mosogatógépet a hűtő mellett? A főnököt egyszer elcsíptem, amint épp mosogatott, de az kimerült annyiban, hogy vízzel (mosogatószer és szivacs nélkül) kiöblítette a bögréjét. Talán jobb is, hogy volt egy mosogatógép…
(Fotó: Bencsik Rita)
A munkamorált tekintve minden nap más volt. Volt olyan, amikor senki nem szólt a másikhoz, mindenki tette a dolgát csendben, ezt szolgálta az is, hogy nap közben nem lehetett zenét hallgatni, se internetről, se rádióból, ugyanakkor a reggelek „közös ébredéssel” kezdődtek a konyhában, ahol mindenki töltött magának kávét feketén, először egyet, aztán még egyet, majd egy harmadikat, hogy legyen mit bevinni az irodába is. A kávét feketén isszák, és rázzák a fejüket egy grimasz kíséretében, ha valaki (pl. én) tejet tölt bele.
(Fotó: Bencsik Rita)
Ami még fura volt, de állítólag ez normális, hogy reggel mindenki puszival köszöntötte a másikat (na jó, a pasik csak kezet fogtak egymással), de ha már volt női tagja a találkozásnak, a puszi nem maradhatott el. Ha valaki délben érkezett be az irodába, akkor délben osztogatta a puszikat. Aztán ami még a puszik velejárója volt, hogy minden reggel elhangzott a bűvös kérdés: „Hogy vagy?”, „Jól. És Te?”, „Én is” beszélgetés, ami úgy hangzott, hogy „Ça va?”, „Ça va bien, merci. Et toi, ça va?” és a válasz igazából már nem is érdekelte őket. Ez a társalgás náluk alapvetően minden reggel, minden emberrel megtörténik. Olyan, mintha az hangzana el, hogy „Jó reggelt!”, „Jó reggelt!”. És rendesen meglepődnek, ha a feltett „Hogy vagy” kérdésre nem azt válaszolod, hogy „Jól”.
No meg teszteltem őket, hogy vajon náluk is francia ágy-e a francia ágy, és vajon tudják-e mi az a francia krémes, de utóbbiról még csak nem is hallottak, úgyhogy gyorsan feladtam azt a törekvésemet, hogy találjak még ilyen okosságokat.
Viszont ami kimondottan jellemző volt a franciákra, az a könnyedség és lazaság, amellyel kezelték a dolgokat. Gyakran 2-3 órán át ebédeltek, és úgy tértek vissza a munkájukhoz. A főnököm pl. az ebéd utáni kávéja mellett mindig megfejtett két Sudokut (mert állítólag a sudoku+kávé kombó bizonyítottan csökkenti az Alzheimer kór esélyét, és szentül hitt ebben…) Olykor az ebédjük mellé legurítottak 2-3 pohár bort vagy pezsgőt, bármilyen apropóból, majd nap végén beültek az autóba, és gond nélkül hazavezettek, mintha mi sem történt volna.
(Fotó: Bencsik Rita)
Néha bizony furcsán néztem rájuk a fent leírtak miatt, ugyanakkor én is kaptam sanda pillantásokat, amikor látták, hogy szalámis szendvicset reggelizem, vagy tejjel iszom a kávét, mert náluk ez nem megszokott. Más ország, más tradíciók, de szerintem ettől szép a világ, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
Bencsik RIta
