Kivándorlásom története

A budapesti Pintér Galériában május 2-12. között megrendezett Outcast Europe című kiállítást már beharangoztuk korábban, és mivel témájában, a hétköznapi, természetes migrációban a Hello Magyarok elsődlegesen érintett, részt is vettünk a szerdai megnyitón. 18 hónap alatt 6 országban, 1200 állampolgár bevonásával jön létre egy, a budapestihez hasonló tárlat, melynek anyagát az elvándorlást érzékeltető személyes tárgyak, történetek és műalkotások adják. 

A szervezők célja, hogy a kultúrák közötti kommunikációt segítő, érzékenyítő beszélgetések és workshopok kísérjék a kiállítást, és, hogy a migrációnak, amelyhez jelenleg főként negatív szemlélet társul, az eredeti, semleges tartalmát adják vissza: történelmen, vallásokon, népcsoportokon átívelő, közös tapasztalat.

A kivándorlás mögött meghúzódó személyes döntéseket ragadja jól meg a budapesti tárlat, amelyet végigjárva összemosódik a több országon át Budapestre költöző politikai menekült története az Írországban au-pairként dolgozó magyar lány tapasztalatával, aki két évig gyűjtötte a pénzt albérletre, és még sorolhatnánk a különböző kulturális hátterű, mégis hasonló érzelmi töltetű élettörténeteket.

Outcast Europe kiállítás tárlata a budapesti Pintér Galériában (Fotó: IOM Magyarország)

Outcast Europe kiállítás tárlata a budapesti Pintér Galériában (Fotó: IOM Magyarország) Outcast Europe kiállítás tárlata a budapesti Pintér Galériában (Fotó: Pilisi Konrád)

A több mint egy hétig látogatható kiállításon megtekinthető emléktárgyak egy-egy élettörténet lenyomatai, a különféle migrációs helyzetek mögötti hétköznapi, személyes döntéseket jelképezik. A tárlatot migrációs tévhiteket eloszlató beszélgetések, a Menjek/Maradjak című dokumentumfilm vetítése és workshop is színesíti.

„Szervezetünk mindennapi munkája során tapasztaljuk, hogy a hazájukat elhagyó emberek történetei, meglátásai több hasonlóságot mutatnak, mint azt sokan gondolják. Szeretnénk, ha ezeket a párhuzamokat, de mégis nagyon eltérő személyes élményeket a kiállításon is meg tudnánk mutatni.” - Lehel Balázs , az IOM budapesti irodavezetője.

A Hello Magyarok külföldön élő közösségének személyes érintettsége sarkallta arra pár szerzőnket, hogy e téma kapcsán megosszák saját elköltözésük történetét. Köszönjük közreműködésüket és azt, hogy visszaemlékezéseikbe emléktárgyaikat is beleszőtték. Íme!

Csányi Barnabás – Sanghaj, Kína 

Kivándorlásomnak egészen egyszerű oka volt. 2011-ben újságíróként és vívó edzőként dolgoztam. Az újságírás volt a főállásom, de a cég márciusban csődbe ment, akkoriban pedig újságíróként állást találni nem volt könnyű. Az edzősködés sajnos nem volt elég a megélhetéshez, ezért úgy döntöttem, hogy szétküldöm a világba az önéletrajzomat. Különböző országokat vettem célba és úgy esett, hogy nem sokkal később Szingapúrból visszaírtak, és egy hónappal később már repültem is.

A munkahelyem a Kertvárosi Vívó Sport Egyesület volt, amit korábbi Mesterem, Decsi István hozott létre. Büszkén mondhatom, hogy egészen a kezdetektől, 2008 őszétől ott dolgoztam. Utolsó edzésemen Mesterem a tanítványok körében elbúcsúztatott, adott nekem egy kardot, amelyet szignózott és az egyesület jelmondatával láttott el: Nincs mit mese, KVSE!

Ez a kard azóta velem van. Szingapúr után Németországba és Kínába is velem jött. Akárhová megyünk ezután biztos, hogy oda is magammal viszem.

Mondhatom, hogy szerencsét hozott a fegyver, hiszen az emigrációban ismerkedtem meg feleségemmel, tanítványaim szép sikereket értek el és rengeteg szép élménnyel gazdagodtam.

Vilisics Ferenc – Helsinki, Finnország

Gyerekkoromban, még a nyolcvanas években a természetismeret tanítónőm sokat mesélt Finnországról, így én és osztálytársaim kis „Finnország-szakértőkké” váltunk. A megszerzett tudásnak aztán sok évvel később láttam hasznát, amikor Magyarországon megismertem egy finn lányt, aki a barátnőm, majd a feleségem lett. Először ő költözött Magyarországra, ahol biológus voltam, majd 5 év és egy baba után Finnországba költöztünk. 

Finnországba költözésünk sokakat meglepett és a legszűkebb családi körömön kívül mindenki számára kézenfekvő volt, hogy a csillagok szerencsés állása jóvoltából, hipp-hopp gyorsasággal jött össze a munka a Helsinki Egyetemen. A szerencsének ehhez nem sok köze volt. Én inkább egy puzzle játék sziszifuszi, évekig tartó összerakásához hasonlítanám. És ez az a rész, amit nehezen fogad be bárki, aki Finnországban szeretne dolgozni, és most, rögtön és azonnal akarja a melót. Ez sikerülhet, és sikerül is biztosan valakinek, de az én történetem ennél hosszabb volt.

Hogy miért Finnország, azt hiszem a fentiek után már nem kérdés: minden út ide vezetett. Budapesti éveink alatt feleségem családját rendszeresen látogattuk a vidéki Finnországban, és ezek alatt az utak alatt önszántamból és önkéntesen bedolgoztam a Helsinki Természettudományi Múzeumba, valamint a Helsinki Egyetemen dolgozó biológus kollégákkal is megismerkedtem kicsit. Ennek az önkéntes munkának lett egyenes folytatása az az ajánlat, ami kirepített Helsinkibe minket. Helsinkiben munka és olcsó lakás várt: kiváló kezdés egy frissen ideköltöző családnak.

Szerencse lett volna? Nem szerencse, hanem három évnyi szorgalmas előkészítő munka, együtt dolgozás, önképzés és folyamatos kommunikáció.

Későn érő típus vagyok, ezt hallottam tanáraimtól, rokonaimtól. Talán azért, mert bármibe is fogtam, elsőre ritkán sikerült jól. Elfogadhatóra igen, de jóra nem. A kis lépésekben hiszek, nekem a türelmes, lassú folyamatok jöttek be és a kiköltözési projekt is így sikerülhetett. Csak úgy vaktában, munka és lakás nélkül nem jöttem volna Finnországba. Nem a politika, nem a kétségbeesés, de még csak nem is a szerelem hozott Helsinkibe, hanem egyszerűen ez volt a legtermészetesebb lépés, ahogy az életünket tovább építhettük, hiszen minden megvolt hozzá. 

Az ideköltözés során teherautóra raktuk minden ingóságunkat, jött minden velünk, legalábbis majdnem minden..., ugyanis az a doboz, amelyet az akkor 14 hónapos lányunk születésekor állítottunk össze, szőrén-szálán eltűnt! A cipősdobozba többek között a baba születése hetében megjelent pár napi- és hetilap, köldökcsonk csipesz és egy üveg jóféle meggypálinka is került. A költözést követő hetekben tűnt csak fel, hogy a doboz eltűnt. Szomorúan vettük tudomásul, és magunkban arra kezdtünk gyanakodni, hogy a láda és bútorhordásra az apám által felbérelt utcai csavargók nyúlhatták le, a pálinka miatt. Öt év is eltelhetett így, amikor egy ismeretlen férfi írt a Facebookon, hogy új albérletébe költözve a spájzban egy cipősdobozt talált, tele gyerekcuccal és egy üveg pálesszal, és a babaruhákra írt név alapján talán közöm lehet hozzá. Naná, hogy én felejtettem ott a dobozt, amit a közvetlenül utánam érkező lakók sem bolygattak, csak az őket követő...

A doboz mostantól újra velünk van! (Fotó: Vilisics Feri)

Bencsik Rita – Luxembourg, Luxemburg

Kicsit több mint 4 éve költöztünk Luxemburgba, amikor a férjem cége úgy döntött, hogy Luxemburg lesz a főhadiszállás. Nehéz döntés volt, a család, a barátok és az otthoni munkám miatt is, amit nagyon szerettem, HR-es voltam egy ingatlanbefektető és üzemeltető cégnél. Sűrű napjaink voltak általában, de volt egy olyan szokásunk a kollégákkal, hogy délután 4 órakor egyikünk átment a konyhába, és elkészítette az általunk nagyon kedvelt habos kávét (sok-sok tejhabbal), legtöbbször Öko Panna és Öko Palkó feliratú bögrében, amit aztán az asztalunknál fogyasztottunk el. Nem kevesebb, mint 8,5 év után hagytam ott a céget, ennyi idő után nehéz csak úgy lelépni. A búcsúzás soha nem egyszerű, de utolsó munkában töltött napomon jó érzés volt látni a sok embert, akik összegyűltek elköszönni, hiszen mindenkivel volt egy történetünk, egy közös sztorink, egy közös interjúnk. A lányok még Öko Pannát és Öko Palkót is becsomagolták nekem, akik azóta is hű társaim a kávézásban. 

Kávés bögrém, tele történettel (Fotó: Bencsik Rita)

A kiköltözés nehézsége számomra az volt, hogy kiléptem a biztosból a bizonytalanba. Egyik kérdés jött a másik után, hogy vajon találok-e munkát, mit fogok csinálni, hogy érezzük majd magunkat egy olyan országban, ahol még sosem jártunk, vajon milyenek az emberek, hogy élnek, mennyire mások, mint mi, és a legfontosabb, hogy vajon milyen lesz több mint 1000 km-re lenni a szeretteinktől? Idővel aztán választ kaptunk az összes kérdésre. Az álláskeresés nehézsége itt abban áll, hogy három hivatalos nyelv van: francia, német, luxemburgi, és ezek közül is a franciát használják leggyakrabban. Szerencsére idővel találtam egy olyan céget, ahol a központi nyelv az angol, és abban dolgozhatok, amit szeretek, ez a toborzás és kiválasztás. A mindennapi életet tekintve az ember akaratlanul is hasonlítgat, vannak jól és kevésbé jól működő dolgok. Ami a legnagyobb különbség szerintem, hogy itt a kimondottan magasnak mondható keresetek miatt az emberek kevesebbet stresszelnek, hétvégén pihennek, többet költenek magukra és a kikapcsolódásra, feltöltődésre. Egy kicsit lassúbb minden, mint otthon. Sokféle kultúra találkozik, egy tavalyi statisztika szerint az országban élők 47%-a külföldi (nem rendelkezik luxemburgi állampolgársággal). A korábban feltett kérdések közül talán az utolsóra (távol lenni a családtól) adott válasz a legnehezebb, de azért a mai modern technológia sokat segít, hogy jobban érezzük magunkat (skype, kedvező telefonos csomagok, fapados légitársaságok), és annak ellenére, hogy nem tudunk mindig mindenhol ott lenni, ahol szeretnénk, viszonylag gyakran járunk haza, hogy láthassuk a családtagokat és a barátokat, és mert mindig jó otthon lenni.

#itthon #budapest (Fotó: Bencsik Rita)