Már pár hete kint voltunk, amikor meglátogatott minket az egyik barátunk Angliából, és mikor leszállt a repülőről nem azt írta SMS-ben, hogy "Leszálltam", hanem hogy "Az megvan, hogy itt mindenki németül beszél?".
Hasonló meglepetések értek bennünket is, amikor kiköltöztünk Németországba.
Még otthon voltunk, amikor egy német nyelvi tesztet kitöltöttem a neten, hogy rájöjjek, mennyit felejtettem az elmúlt években, és mennyit kell majd behoznom a sok év kihagyás után. Aznap jöttem rá, hogy mi is az igazi brainfuck.
15-20 éve nem használt szavak és jelentések ugrottak ki a memóriám rég használaton kívülre helyezett tartományaiból. A jelenség olyan váratlan és önjáró nagyjából, mintha meghallgatnál felnőtt fejjel egy – teljesen ismeretlennek tűnő – Halász Judit számot, és nem csak kívülről tudnád és énekelnéd, de reflexből még az ovis koreográfiát is eltáncolnád hozzá, majd a végén kimelegedve rácsodálkoznál magadra a Deákon, hogy ez mégis mi a frász volt és honnan jött elő, végül pironkodva ujjal mutogatnál a többi járókelőre, jelezvén, hogy ez itt az előbb nem te voltál.
Aztán kiköltöztünk, és az első napon konstatáltuk, hogy sutba dobhatjuk az összes megmaradt némettudásunkat, ami szerencsére ekkora már kellőképpen megkopott. Ugyanis itt mindenki – az otthon igen sokat emlegetett Guten Tag! helyett – a klasszikusnak számító Halloval köszön egymásnak. Idős az idősnek, fiatal a fiatalnak, külföldi a németnek, szomszéd a kutyának, a macska az aranyhalnak, és ezek tetszőleges kombinációi egymásnak.
Én rögtön beiratkoztam egy intenzív német tanfolyamra, ahova immár második hónapja járok. De közben nagyon vágytam már arra, hogy igazi németekkel is találkozzam, akikkel aztán jól lehet gyakorolni.
A német tanfolyamon értelemszerűen csak külföldiek vannak, akikkel szintén klassz németül beszélni, de ők nem tudnak kijavítani. Többen javasolták, hogy vigyázzak gyerekekre, mert a gyerekek aztán kijavítanak rendesen (te miért beszélsz úgy, mint egy butaaa? Így csak a buták mondják, azt úgy kell mondani, hooogy... – érted!)
A kurzust interaktív integrációs kurzusnak hívják. A lényege, hogy a tankönyvekben Németországgal kapcsolatos dolgokat lehet megtanulni. Úgymint:
- miképpen kell szelektíven gyűjteni a szemetet?;
- mit jelent itt a csendháborítás?;
- hogyan kell állásra jelentkezni?;
- mire érdemes figyelni lakásbérlésnél?;
- satöbbi.
Sok cég, amikor felvesz egy külföldi alkalmazottat és átköltözteti Németországba, egyből beíratja ide, hogy mielőbb meglegyen az új munkaerő komfortja az új országban. Ilyen esetekben többnyire az új munkahely fizeti a tanfolyamot pár hónapig. A legkisebb városokban is van nyelviskola.
Megközelítőleg a 0-ról három hónap alatt lehet az alapfokra eljutni, az alapfokról pedig megközelítőleg két hónap alatt a középfokra. De csak is kitartó tanulással, szorgalommal, motivációval. Ha ezt szeretnéd, javaslom, hogy előtte gyűjts össze annyi pénzt, hogy csak erre tudj koncentrálni. Meló vagy iskola mellett már nagyon nehéz haladni.
A tanfolyam ára 3,75 euró/óra, megközelítőleg annyi, mint otthon. Én heti ötször, napi négy órára járok. Gyakorlatilag már németül szelektálom a szemetet otthon.
Aztán valamelyik pénteken találkoztunk pár parkban sportoló fiatallal, és leültünk közéjük. Elkezdtünk végre beszélgetni! Kérdezte az egyik srác, hogy mennyire nehéz a németet tanulni. Mondtam, hogy nagyon logikus a nyelv, és nekem személy szerint nagyon tetszik is, de a névelőktől és a főnevek nemétől egyszerűen csak megzavarodni lehet. Kiborító, felfoghatatlan, és külön kínzás ez az egész "Artikel-dolog".
Kérdezte a fiú, hogy nálunk van-e ilyesmi a magyar nyelvben. Mondtuk a vőlegényemmel felváltva félig kézzel, félig lábbal és egy kicsit németül és jobban angolul, hogy nálunk úgy van, hogy vannak a magánhangzók... hogy is mondják németül, hogy magánhangzó? Jajj... Magyarázzuk el neki; vannak azok a betűk, hogy pl. e, a, i... - Vokal! - vágja rá a fiú rögvest, mi pedig megkönnyebbülten próbálunk továbbhaladni a beszélgetésben, és belemegyünk rendesen a témába, hogy van a határozatlan névelő, az"egy", és a határozott, az "a" és az "az". Aztán tovább magyarázzuk; hogy ha "Vokal" hanggal kezdődik a szó, akkor az "az"-t használtjuk, ha pedig .... ööö... mi is a másik? Mássalhangzó... a hangok, pl. k, r, t....- Mitlaut! - vágja rá újra a konstruktív fiú, mi pedig boldogok vagyunk, hogy már kettővel kevesebb szót kell kézzel-lábbal elmutogatnunk. Már annyira bepörgünk és annyira örülünk, hogy végre a saját nyelvünkről beszélhetünk, hogy nem is bírunk leállni. Szóval, ha "Mitlaut" a szó eleje, akkor "a", ha "Vokal". akkor "az", és az "egy" határozatlan névelő az mindenhol ugyanaz a határozatlan névelő, szóval nincsen a főneveknek semmilyen neme, és a névelőknek nincsen semmilyen ragozása sem, egyszerűen minden ugyanolyan mindig, és ennyi.
Szusszanunk egyet, összekacsintunk a vőlegényemmel, hogy nem volt könnyű, de ezt aztán rendesen elmagyaráztuk.
– Szóval egyszerűen mondva, úgy, mint az angolban? - olt le finoman egy mondattal a fiú, hogy ezt bizony két szóval is el lehetett volna mondani.
Hát igen. Nem baj, legalább tanultunk két új szót
Nyelvtanulás közben újabban a saját anyanyelvemet is más szemmel nézem. Sokkal nehezebbnek látom, mint eddig, és irigylem magam, amiért beszélek magyarul. Történt ugyanis. hogy a minap elgondolkodtam, hogy a sok nehézség ellenére, nálunk milyen egyszerű a múltidő-ragozás; csak egy "t" és ennyi! Mit kell ezt bonyolítani? Aztán magamban próbáltam felhozni egy egyszerű példát. Alszik - aludt. Ó, ez nem jó, ez valamiért nem olyan, mint amilyennek lennie kéne... Eszik - evett. Jaj, ez sem... Mászik - mászott, fekszik - feküdt. Te, mi van a magyar nyelvvel? Van egyáltalán olyan, aminek tényleg csak egy "t" betű kell a végére, hogy jó legyen?
Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy a sok új dolog töröl egy pár régit az agyamból. Így jön ki például a számon a fénykorunkban kifejezés helyett, hogy fényidőben, és a lábnyom helyett, hogy lépnyomás. Úgyhogy állandóan rettegek, nehogy a nyelvtanulás legsötétebb bugyra felé tartsak: amikor az új nyelvet még nem beszélem, a régit pedig már nem.
De egyelőre bizakodó vagyok! A szókincs bővül, a németül gondolkodás alakul, de azért ha az úttesten átengednek, még mindig azt mondom fülig érő vigyorral és jó hangosan, hogy KÖSZI!
Kapcsolódó cikk:
Tények és tévhitek a külföldi munkavállalásról: a nyelvtudás
Zsák Kata
Czett Petra