Lúzerből csapattag

Ki ne ismerné azt az érzést, azt az izgalmat, amit egy új munkakezdés jelent!? Hogy féltünk az állásinterjútól, igaz? Hogy izgultunk előtte, mennyire nehéz volt az a reggel, amikor készülődtünk, istenem! De szeretnénk megkapni az állást, fúúú de jó lenne! 

Ha szerencsénk van, működik a dolog. Először is, eljutunk az állásinterjúra, ami alatt hirtelen kisüt a nap. Érezzük a megnyugtató rezdüléseket, a testbeszédek, a hangsúlyok, a mosolyok erőt adnak. Megnyertünk egy háborút, jól zajlott le a beszélgetés. Úgy érezzük, ez volt a legfontosabb, a legnehezebb, csak ezt a kanyart kellett bevenni, ez volt a legnagyobb kihívás. Tévedés, de mindegy, most pezsgőt! Hurrá! Üljünk be valahova, erre enni-inni kell!
A szerencse folytatódik, érkezik az értesítés, felvettek. Öröm, extázis, tánc, hú de fasza, számolgatás, kalkulálás, nagy boldogság …. aztán már ilyenkor megjelenik a mumus: a francba, miért nem mondtam még többet a pénznél… De lényegében ilyenkor megnyugszunk. Van még kis időnk addig, amíg kezdődik a munkaviszonyunk. Lassan indul az agyalás, a hogy jutok el oda, mi van akkor, ha nem tudok autóval menni, mit lehet ott enni a közelben, van-e megálló, hentes, pék? De még minden egészen normális.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/my_eye)

Namost, ez a nyugalom csak addig tart, amíg a “kezdődik” nem tudatosul a fejünkben. Egy új helyre fogunk a jövő héttől bejárni, hétfőtől-péntekig ott leszünk majd, minden áldott nap. Ott fogjuk eltölteni napjaink legnagyobb részét, egyelőre még ismeretlen emberek, körülmények között. Az elvárásokkal se vagyunk tisztában, azt se tudjuk mi vár ránk. Milyen lesz ott? Milyenek a többiek, a főnök, a hangulat? A munka, amit el kell végezni? Hát ez is egy rejtély. Azt hiszed tudod, ismered, gyakorlatod van benne. Aztán az egyik munkahelyen mégis kiderül, hogy alapjaiban kell megreformálnod az ismereteidet, mert a korábbi tudásod, amire olyan rettenetesen büszke voltál, igencsak sekélyes. Csak egy nagyon pici területet ölelt fel, másrészt abban a kicsi részben is maradtak hézagok. Az ilyen munkahelyek a legrosszabbak az egónak, de a legjobbak a szakértelemnek.
Az életkorunk és munkahelyeink számának egyenesarányú emelkedésével egyre nagyobb a tapasztalat és egyre nagyobb a félelem. Mi lesz, ha nem fogom tudni ellátni a munkát? Ez az aggodalom a fiatalabb években nem jellemző, fel se merül, hiszen még mindenhol csak tanulunk. De valamikor már azért vesznek fel, mert azt a sok mindent már tudnod és alkalmaznod kell. Ettől aztán megrezzen a léc. Mi lesz, ha nem fogok megfelelni, ha nem fogom tudni ellátni azt a munkát?
A kérdés nem alaptalan. A fuccs, a felsülés benne van a pakliban. Főleg a 'tervet hozni kell' munkaköröknél. Ha nem vagy eredményes, a kutya nem foglalkozik a lelkivilágoddal, a viszontlátásra.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Freddie Peña)

És mindehhez csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy ha külföldön vagyunk, az idegen nyelv sokkal nehezebbé teszi a lécátugrást. Bármennyire is jól beszéled az ország nyelvét, soha nem leszel azonos a hasonló munkakörben dolgozó"hazai" kollégával. Miért? Azért mert nem. De nem is lehetsz, hiszen hiányoznak az itteni tapasztalataid, nagyobb a hiány nyelvi téren is. 

Meg azért is, mert fényévekre vagyunk egymástól, az idegenségünk miatt. Kulturális különbségekről van csak szó, hiszen mindenki hordozza magában a másik nyelven elhangzott előző éveket, meséket, zenéket, filmeket, a szomszédokat, az osztálytársakat, az eltérő gyerekkort, helyszíneket, történelmet és mindez a jelenlegitől nemcsak földrajzilag van nagyon messze. Nincs közös pontunk a múltban, amiben esetleg megkapaszkodhatnánk. Nem fog senki örömében felvinnyogni a "miért nem mentem inkább a Huffffnágel Pisstihez feleségül" mondat hallatán, még akkor se, ha részletesen elmondod miről is van szó. Ugyanúgy mi se fogjuk csekkolni a külföldi kollégák múltidéző poénjait. Mi se láttuk azokat a sorozatokat, amiken ők felnőttek.

És tudjátok mit vettem észre? Külföldön már mi sem azok vagyunk akik otthon voltunk. Én biztos vagyok abban, hogy belőlem is kettő van. Sőt, már három. Az otthoni, a magyarországi énem és a bécsi, valamint a nürnbergi Andi. Mindenhol más és más világ vesz körbe, más behatások érnek. Nürnbergben nem élhetek úgy mint Győrben, itt más a lépték, a szokások, röviden: ez egy más világ. Ha hazamegyek, akkor visszaváltozom. Idomulok az otthoni ismert világhoz. Ez a világom, a korábbi életem, a családom az anyanyelvemmel együtt olyan mélyen bent él minden sejtemben, szeretem és néha hiányzik. De ezt csak otthon élem át. Külföldön már egy új életünk van, amit nem viszünk haza. Letesszük a határon, majd visszafelé újra felvesszük.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Joris Cornielje)

De visszatérve a munkahelyre, a kollégákra 

Nincs más lehetőség, el kell, hogy fogadjuk egymást. És ez néha nem túl egyszerű. Én már jó néhány tapasztaláson túl vagyok. Volt keserves és kellemes is. Különben ezek a különbségek intelligensebb emberek esetén nem túlzottan érezhetőek, sőt, a közös munkakapcsolat, együtt megélt poénok során majdhogynem áthidalhatóak, de a rosszindulatú, vagy a kicsit egyszerűbben strukturált embereknél még ha megfeszülsz, akkor se fog működni, a különbségek tapinthatóak maradnak. Te akkor is csak egy ostblokkból (keleti blokk) elszabadult külföldi vagy. De csak neki, a kevésbé toleráns embernek.

A jövőbeni kellemes munkahelyi közérzet szerves része (nem röhögni!) a klotyó! Egyáltalán nem mellékes, hogy nyugalomban töltheted-e azt a pár percet a wc-n, vagy azon fogsz golyózni, hogy sietni kell, mert más is vár rá. Egy több wc-vel felszerelt épületben nem fogsz stresszelni. Mert nem kell azon izgulnod, hogy mi lesz, ha …. A komfortérzet nem sérül.  Egy korábbi munkahelyemet az első perctől kezdve utáltam, mert hét (!) ember volt egy wc-re, abból ráadásul négy férfi. Egy ház felső szintjén alakították ki az irodákat és a korábbi fürdőszobából lett az egy darab wc. Szörnyű, higgyétek el, SZÖRNYŰ! Igazándiból nem is szabadna koedukálttá tenni a rötyit bizonyos létszám felett, erre van errefelé egy törvény, vagy szabályzás, de ebbe most nem mélyednék el.
Mi kell még egy munkahelyen? Legyen egy jól felszerelt konyha, lehetőleg legyen ingyenes az ásványvíz, legyen egy szuper kávéfőző, ez mind-mind létfontosságú! Majd meglátjátok az első pár hét, hónap eufóriája után, hogy egyszercsak megérkezik ebédidőben az éhség. Ez az éhség az elején nem túl fontos, nem is zavaró, a mámor, az izgalom elfojtja. Majd eszem otthon. De idővel érkezik a megnyugvás, a megérkezés a munkában, visszaállnak a normális testi funkciók. Enni vágysz. Ne a ridikülből kivett parizeres zsömit kelljen majszolgatni, legyen lehetőséged másra. Hűtő, mikró, vízmelegítő, szupi kávéfőző (nem ám szar filteres kávé!), a lényeg, hogy érezd magad valóban jól, ne legyen az egész nap büntetés.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Rasmus Andersson)

Mi történik az új munkahelyen? Néhány vidámabb (most már) pillanatot felidézve:

Megmutatják a cégnél a konyhát is, a hűtőt, ahova mindenki beteszi a kajáját. A valahányadik napon, annak ellenére, hogy te voltál az első, 15 perc múltán még mindig ott állsz a konyhában, kezedben az ebédre hozott falatok.  Mindig érkezik valaki, akivel lányos zavarodban lefetyelsz. A kollégák a lefetyelés közben nem esnek ki a jól ismert reggeli szertartásból, laza mozdulatokkal teszik be a csomagjaikat a hűtőbe. Mindezt látod ugyan, de nem fogod fel. A kezedtől átmelegedett szendvicsed lassan már menne, kéretőzik be a hűtőbe, ekkor kapcsolsz. De késő. A hűtő tele lett.

Aztán itt vannak a csalafinta jelszavak. Az első munkanapon megkapod az összeset. Ezek a jelszavak simán működnek két napig. Aztán kész. Azt mondja a rendszer, hogy nem enged be, mert vagy hibás a jelszó, vagy már egyszer bent vagy. Kilogolni téged természetesen csak az ügyvezető, vagy egy erre meghatalmazott kolléga jogosult. Ilyenkor az első 11.00 óráig nem jön be, utóbbi pedig azon a napon szabadságon van. Vérciki. Úgy érzed mindenki rajtad röhög. Bár egyszer én is jót vigyorogtam, mert a lelkes osztályvezető kolléga segíteni akart, hátha én bénázom. Kérte a jelszavamat, ami a Mucipuci volt. Felolvasta. A mukinál még nem, de a pukinál azért vigyorogtam.

A hűtő ajtaját az első pár napon olyan finoman nyitod ki, mintha attól tartanál felébreszthetsz valakit a durva zajjal. Óvatosék lánya vagy. Ez a reflex aztán a folyamatosan lelkünkbe érkező, mindent elöntő boldogságérzet hatására leépül, az én itt dolgozom, juhuuu érzet veszi át a hatalmat a kézen és vége a totojázásnak. Egy határozott mozdulattal nyitod ki a hűtő ajtaját. És ettől a nem várt lendülettől az ajtó kivágódik, röpülnek a sajtok kifelé és a hűtőajtó nekiütődik a konyha üvegajtajának …… ssssssszzzzzz, ami ez egyszer oltári szerencsédre éppen nem törik be. Megúsztad.

(Fotó: Flickr/Bede Jackson9