Ha valaki utazott már egzotikus helyre, annak ismerős lehet a gyakran kevésbé baráti kérdés, hogy mégis miből engedhette meg azt magának? A válasz általában összetett, azonban egy kis spórolás és kelet-európai furmányosság csodákra lehet képes – mindennek a hogyanja most néhány hasznos linken keresztül kerül bemutatásra!
Kétfajta ember utazik – mármint munkaügyi okokon kívül, tehát úgynevezett „pihenésből”, bár aki már látott magyar embert utazni, az tudja, hogy az utazás nem pihenés, hanem a munkahelyen kívüli, társadalmilag elfogadott, és már-már intézményesített lehetőség az idegeskedésre.
Szóval, ha szigorúan a végleteket nézzük, akkor kétfajta ember utazik: aki sok áldozatot vállal, és az, aki megteheti, hogy ne vállaljon sok áldozatot. Az egyik végleten tehát áll a pszeudo-csöves, a két tangapapucsból eszkábált biciklin fél Ázsiát áttekerő szakállas dude, és a másik végében az ünnepélyesen telt, jól megérdemelt nyaralását töltő, önmagát csak „normális ember”-nek definiáló utazó. Én, mivel világéletemben csóró voltam, inkább az előzőhöz állok közelebb – mivel nagyon más választásom nincs is. És ugyan vannak olyan vélemények is, hogy azért vagyok állandóan leégve, mert minden kicsi pénzem elutazom (szia Anya!), ám most az ilyen logikai fingbukfencekre finoman húzzuk vissza a paplant. A való világban ritkán vannak végletek, így általában az utazás terén is kompromisszumos megoldások születnek, melyek nagyon jól leírhatók az áldozatvállalás/pénzköltési-hajlandóság kettősén.
Akkor tehát fogadjuk el az alaptézist. Pénzünk nincs, de cserébe hajlandóak vagyunk szenvedni. Hogyan tovább, avagy mi kell ahhoz, hogy egy magamfajta véznakezű, hátizsákos utazó megéljen a vadonban? Sorrendben: kaja, pia, fedél. Namármost ez eddig Magyarországon is igaz, ám mivel most utazom, ezért még felmerül két másik tétel: utazási költség, mert ugye a közhiedelemmel ellentétben a repülőt, autót és ladikot nem a szeretet hajtja, és belépők – mert ha már ott van az a híres épület, akkor meg kell nézni, le kell fotózni, különben senki se hiszi el, hogy ott voltál. Szuvenír most nincs. Tessék szedni kavicsokat és ráírni az országot, és amúgy is mi ez a materialista világszemlélet, elvégre utazol!
Kaja
A tudomány szerint hőmérséklet és idő függvénye, szerintem viszont színtiszta hitkérdés, hogy szendvicsen és megyei hírlapba csavart kolbászon meddig lehet elélni. Itt érdemes persze megfontolni a célország importelőírásait (Rex mindent kiszagol), illetve a súly- és időkorlátokat. El Caminóra például talán ne menjünk tíz kiló babkonzervvel.
"Amint elfogyott a szendvics, a leghardcore-abb kajafilléreskedőnek is át kell állnia a helyi ételekre."
Ha viszonylag fejlett helyen járunk, akkor ez a kisboltozást jelenti – ilyenkor lehet szörnyülködni, hogy hány euró is az a kibaszott banán, vagy harmadik világ esetén jönnek a kifőzdék és az utcai árusok. Ételen azonban, szerény véleményem szerint, nem szabad túl sokat spórolni, mert előbb-utóbb megbosszulja magát. Ha három napig fekszel egy drága hotelben lázasan, mert az utcai árusnál napozó csirkehusi megkapta a „jóleszaz” bólintást, akkor bizony a végén nem érte meg az egész. Mármint még anyagilag se.
Indulás előtt érdemes utánajárni a várható áraknak, és itt jön a képbe a numbeo, mely a világ bármely pontjáról képes megmondani, hogy ott mennyibe kerül egy liter tej. Például, ha valamiért (valamiért) Nyergesújfalura szeretnék most utazni, ahol mondjuk feltett szándékom meginni egy kávét (325 Ft) és venni egy fej salátát (189.32 Ft), akkor pontosan tudnám, hogy mennyi apróval induljak neki a napnak. Varázslatos dolog az internet.
Szárított polip a legjobb polip(Fotó: Balog Peti)
Pia
Sokan élik meg egy nagy bulinak az utazást, és érthető is a történet vonzereje. Idegen város, izgalmas nők és férfiak, az „egyszer élünk, hát mutasd a nemi szerved!” nemzetközi hangulat minden hostelben csak ránk vár. Nehéz megállni, hogy ne költsünk súlyos pénzeket egy-egy kijárós este során, meg egyébként is, azt a cuki ausztrál lányt meg kellett hívni. Ilyenkor két út van. Vagy nem iszol, és azt mondod mindenkinek, hogy spirituális úton vagy, vagy hozott anyagból dolgozol. Persze a legjobb spórolás, ha tényleg nem is szeretsz inni.
A tervezés itt is csodákra képes. Ha például szeretnénk bevágódni a helyieknél, akkor még indulás előtt érdemes gyorsan megjegyezni, hogy
1) mi a nemzeti pia
2) milyen nyelven is kell kérni azt
3) aztán megtanulni úgy, hogy álmunkból felkeltve is vissza tudjuk mondani Kati néninek
4) ??
5) PROFIT
Vagyis: ha egy látványosan külföldi fizimiskájú ember törve makogja el a helyi kiskocsmában, hogy ő most inna kumiszt (қымыз), akkor igen jó eséllyel megmosolyogtatja majd azon kocsma törzsközönségét, rögtön azonnali ivócimborákra találva – akik aztán nagyon szívesen meg is hívnak téged a kívánt nedűre. Egyszerű!
Emellett bizonyára mindenki ismeri a Big Mac indexet, amely megmondja, hogy mennyi munkaórába kerül egy adott országban mindannyiunk kedvenc gyorskajája. Na, a PintPrice majdnem hasonló elven működik, mindenki számára könnyen értelmezhetően mutatja meg, hogy a célországban mennyi egy korsó sör. Persze ezekkel az árakkal ritkán fogunk találkozni a való életben, különösen, ha egy vallási vagy egyéb megfontolásból csökkentett alkoholtartalmú térségbe merészkedünk. Illúzióink ne legyenek, sör azért ott is lesz, csak nem annyiért. Kereslet-kínálat, barátaim, kereslet-kínálat…
Wikicommons kép arról, hogy hol hány évesnek hazudják magukat az emberek.
Fedél
A legpuritánabb megoldás a szálláskérdésre a világjáró sátrazás, melynek elengedhetetlen társa a stoppolás. Sokak szerint ez a legősibb utazási forma – avagy nincs semmid, csak a gatyád, illetve amit apád és anyád a lábad közé adott neked – még mindig a legnemesebb, mert így lehet igazi alázattal adózni anyaföldünk nagysága előtt, átélni az emberi kondíció univerzáléját és meghallani a fák suttogását. Lehet, nem tudom. Azt tudom csak, hogy azok az arcok, akik már hónapok óta járják a világot egy szál hátizsákkal és sátorral, általában távol állnak a vizionáriusi magasságoktól, és tekintetük jobb esetben eszelős, rosszabb esetben inkább közveszélyes. Bár ki tudja, lehet nekik van igazuk. Mindenesetre sátrazás rövid- és középtávon kiváló megoldás lehet, sőt, városon belül már az extrém sportokért járó piros pontot is beírhatjuk magunknak. Ha meg melegebb helyen jársz, akkor sokak szerint simán játszik a strandon alvás is. Naplemente, pálmafa, hullámok, szabadság! Nem fantasztikus? Csak aztán nehogy szétcsípjenek a szúnyogok, mert az tapasztalataim szerint azért tud rontani a dolog romantikáján.
Ennél már jóval humánusabb a couchsurfing és workaway kettőse. Előbbit már sokadjára temetik el, de a csapnivaló honlapja mellett még mindig a legjobb spórolási lehetőség szállások terén. A couchsurfing (kanapészörfözés, vagy kócsszörfing) lényege, hogy idegen emberek fogadnak be téged pár éjszakára annak reményében, hogy te majd feldobod a szürke hétköznapjaikat azzal, hogy elhozod nekik a világjárás összes izgalmát! Az eredmény? Kulturális élménycsere, kocsmatúra, sírva összeborulás, és egy örökre szóló ígéret, hogy majd egyszer Te is viszonzod a vendéglátást. És a workaway? Ugyanaz, mint a couchsurfing, csak dolgozol a fedélért, ám cserébe tovább is maradhatsz. Koszt, kvártély, megnemesített modern kori rabszolgamunka, talán kevesebb haverkodás.
Utazási költségek
Itt jönnek a klasszikusok. Avagy vegyünk repülőjegyet időben, nézzük ki a fapadosokat, kövessük az akciókat. Ezek az alapok. Kezdeti keresgélésnél érdemes a Google Fligths-ot használni (igen, már ilyen is van), aztán amikor megtaláltuk a számunkra szimpatikus légitársaságot, időpontot és célvárost, akkor tessék átnyargalni a társaság honlapjára. Amit viszont kevesen tudnak, hogy online foglalás esetében érdemes inkognitó/privát/nekukkolj módban használni a böngészőt, mert igen, a légitársaságok tényleg képesek személyre szabottan változtatgatni az árakat, és nem, nem vagy paranoiás, tegnap, amikor nézted, még tényleg olcsóbb volt a jegy. Másik, hogy brit tudósok kiszámolták, hogy a statisztika igazolja ősapáink néphiedelmét, miszerint repülőjegyet az indulás előtt nagyjából másfél hónappal kell venni (még pontosabban 47 nap), mert akkor a legolcsóbb.
Aranyszabály, hogy érdemes mindig a leghelyibb helyi közlekedést használni. Ha metró, akkor metró, ha teve, akkor teve. Ha meg végképp el vagy keseredve, és itt az ideje megnézni, hogy tényleg képes-e az ember eljutni Hajdúszoboszlóról Oslóba öt dollár és három hajcsat segítségével, akkor ki kell próbálni a stoppolást. Persze mint mindent, ezt is csak ésszel érdemes.
És aki két legyet szeretne ütni egy csapásra? Az próbálja ki az éjszakai vonatozást, buszozást, kompozást. Szállás, utazás, olcsóság, hangulat!
Éjszakai komp, fülledt erotika, lábszag(Fotó: Balog Peti)
Belépők
Ami a belépőket illeti, itt a másik aranyszabály: bármi, amiről készült már egy képeslap, igazából nem is éri meg a látogatást. Nyilván sarkos a kijelentés, és nem a békéscsabai katolikus nagytemplomra gondolok, hanem egy Eiffel-toronyra, egy Colosseumra vagy egy Louvre-ra. Ezeknek a mindenki által ismert nemzetközi ikonoknak megvan az a hátránya, hogy tényleg mindenki ismeri, és ezért látni is szeretné őket. Ez általában akkora tömegnyomort jelent, hogy igazából legszívesebb hagyná az ember a fenébe az egészet, úgy ahogy van. Persze, nyilvánvalóan mindennek ellenére még a legcsóróbb utazó is kíváncsi ezekre a látványosságokra, azonban a szabály tökéletes arra, ami: egy bármikor előrántható hipszteroid kibúvókártya.
Ha mindezek után is ragaszkodsz a London Eye-hoz, akkor nincs mese, le kell nyelni a költséget. Sokat trükközni nem lehet, kivéve ha ismersz valakit, akit pont ott dolgozik, bár erre az esély nulla. Néha az online előre megváltott belépő egy kicsit olcsóbb, de ez ritka, mint a fehér holló. Ennél már csak egy dolog ritkább, mégpedig a nemzetközi diákigazolvány-elfogadóhely. De oké, azt mondod diák vagy, és te azért is kiváltanád, meg biztos jól fog jönni, nem? Végül is igen, de nem úgy, ahogy gondolnád. Elfogadóhelyet úgyse találsz sehol, kár is keresni, cserébe viszont tapasztalatim szerint a külföldi múzeumok kasszásnénijei ugyanúgy félnek bármi ismeretlentől, mint itthon, így gyakran inkább elhiszik neked, hogy fontos vagy, mintsem mernének szólni, hogy mégis mi ez a kártya.
Rázva, nem keverve
Egy kis spórolással máris megnyílhat a világ előttünk, ám cserébe van egy bökkenő, amit el kell fogadni. Ha nincs pénz, akkor egyszerűen nem mennek majd olyan simán a dolgok, mintha mindig a zsebünkben csücsülne Benjamin Franklin. Az idő pénz, mondják, ám fordítva is igaz, amint nincs pénzünk, hirtelen minden több időbe telik. Bevásárolni, eljutni egy másik városba, megtalálni azt a külvárosi, de papíron olcsóbb hostelt mind idő-idő-idő. És akkor máris nem utazunk, világot látunk, neadjisten’ pihenünk, hanem a változatosság kedvéért külföldiül éljük meg mindennapi szenvedéseink.
És hogy miért megy a szenvedés? Az ilyenekért(Fotó: Balog Peti)
A jó hír az, hogy egy ember utazási szokásai akár országról-országra, sőt, napról-napra is változhatnak. Avagy nem lehet a végtelenségig májkrémkonzervezni és sátrazni, így talán a legnagyobb trükk abban rejlik, hogy mikor és milyen mennyiségben vegyítjük a történetet. Egyes helyeken érdemes inkább hostelben megszállni, míg máshol be kell próbálni a couchsurfinget. Szenvedhetsz két napig a távolsági buszon, vagy lenyeled a békát és megváltod a repjegyet. Ám itt kell vigyázni, hiszen ha egyszer beindul egy szekér, akkor elszalad a ló... vagy ilyesmi. Mert ugye akármennyire is aranyáron mérik azon a tetőteraszon a sört, nincs az az isten, hogy a tökéletes naplementém mellé ne vegyek egyet, meg ha már itt vagyok az Empire State Buildingnél, akkor be is kéne menni, és egyébként is, igazán megengedhetek most magamnak egy normális, kivételesen csótánymentes vasúti kocsiosztályt...
Szóval igen, tudni kell megválasztani, hogy mikor vagyunk urak, és mikor koldusok. Ez még a legtapasztaltabb hátizsákosnak is nehéz feladat, és ilyenkor van az a számomra általában meghökkentő (családom számára kevésbé) fordulat, hogy még három hét van a hazaszóló repülőjegyig, viszont a pénztárca már üres. Ilyenkor mi a teendő? Majd-Otthon-Kifizetjük™ márkájú hitelkártya beizzítása, esetleg világpolgári büszkeségünk lenyelése, és hazatelefon a minket még szerető embereknek. Ha meg már minden kötél szakad, akkor nadrágszíj megszorít, és igazából nem is olyan fontos az napi egy meleg étel… ugye?
(borítókép Ibos Csabi munkája)
Tetszett a cikk? Kövess minket!
Facebook • Youtube • Instagram • Twitter • LinkedIn • Google+
Fiers Gábor
Magyar Aletta
Geréb Orsoly