A külföldön élés nagy kaland. Az otthon maradottak valahogy úgy látják és képzelik, hogy az, aki külföldön él, megszabadul minden hétköznapi gondjától, maga mögött hagyja az összes problémáját. Pedig ez néha köszönő viszonyban sincs a valósággal. A külföldi lét új, ezidáig ismeretlen problémákat generál. Rengeteget. Ha pedig gyerek is részese a nagy kalandnak, akkor még többet.
Gyakorló, aggódó, néha túlaggódó szülőként gyakran megfogalmazódik az emberben, vajon jót tesz-e a gyerkőcökkel, ha arra „kárhoztatja” őket, hogy egy idegen országban cseperedjenek fel.
A végső ítélet szerintem, mindig: IGEN! Rengeteg mindent nyer vele ugyanis egy kisemberke, és itt nem csak a nyelvtudásra gondolok, hanem a toleranciára, a nagyra nyíló világra, az alkalmazkodás elsajátítására, és még ezernyi dologra.
De azért van egy kevésbé napos oldala is annak, ha gyerekkel, családostól költözünk külföldre. Óhatatlan, hogy az ember ne érezze azt, vannak dolgok, amiket így elvesz a gyermekétől.
Lássuk hát, mik is ezek a dolgok! Nyilván kicsit szubjektív lesz a lista, de azért igyekszem tárgyilagos maradni. Na meg egy kis „feloldozást” is adni, hogy ne érezzük annyira kegyetlen szülőnek magunkat.
Az első, amit elveszít egy kicsit a gyerek, azok: a nagyszülők. Mert repüljünk, látogassunk bármily sűrűn haza, az nem olyan, mintha a nagyi ott lakna valahol a városban, vagy legalábbis elérhető távolságban. Mindig fáj egy kicsit a szívem, amikor az ikrek iskolája előtt bájos nagypapa ácsorog az unokájára várva. Na, ez bizony kimarad. Mint ahogy a szokásos hétvégi ebéd is a Nagyinál. S mivel ritkán látják egymást, a gyereknek mindig kell idő – ami néha van, néha nincs – hogy feloldódjon, beszélgessen, meséljen, szeresse bármennyire is a nagyszüleit. A nagyiknak pedig mindig a mi gyerekünk lesz a külföldön élő, a vendég unoka, szemben az otthon maradó, naponta látott unokákkal. Persze ugyanez igaz a többi rokoni kapcsolatra is. Nagynénik, unokatesók, nagybácsik, mind-mind egy kicsit „elvesznek” a gyermekünk számára. Cserébe viszont a kis család, azaz mi, talán sokkal közelebbi, sokkal bensőségesebb viszonyban éljük mindennapjainkat külhonban. Hisz csak mi vagyunk egymásnak.
A második, amit elveszít a gyerek, azok: a dolgai. Sokan nem is gondolnák, hogy egy kisgyereknek milyen fontosak a „kacatjai”. Egy költözésnél pedig jól át kell gondolni, mi az, ami jöhet, és mi nem. A gyerek persze foggal-körömmel, legtöbbször pedig inkább csak pityergéssel harcol minden egyes félretett, „nem jöhet” kategóriás játékáért, holmijáért. A mi esetünkben az első költözésnél még az ikrek ágya is jött velünk, mert elhangzott a bűvös „De ugye a saját ágyamban alhatok majd, anyuci?” mondat, s úgy gondoltuk a saját ágy talán ad egy biztonságot a gyerekeknek. A jó hír, hogy ez mostanra leredukálódott. A legutóbbi költözésnél már csak a legókészlet, néhány meggyötört plüss, kedvenc könyvek, és persze a mai gyerekeknél elmaradhatatlan elektronikus kütyük kerültek be a mindenképp elköltöztetendő kategóriába. A többi dolog bedobozolva, raktárba téve várja otthon, hátha egyszer hazatér hozzájuk kisgazdájuk.
Képünk illusztráció(Fotó: pixabay.com)
A harmadik: a barátok. Ezen bizony nincs mit ragozni. A barátok, akikkel annyit nevetett, játszott, biciklizett, kirándult a gyerkőc, akikkel olyan jól ismerték egymást, akikkel annyit pusmorogtak; sajnos elvesznek. Mivel már nem részesei egymás életének, nem tudnak egymás apró-cseprő gondjairól, nem töltik együtt mindennapjaikat, eltávolodnak egymástól. A mai kor technikai vívmányai persze lassítják ezt a távolodást, de csak lassítják. Szülőként pedig csak reménykedve nézhetjük és várhatjuk, hogy a hirtelen tökéletesen idegen környezetbe bedugott gyerekünk feltalálja magát, és végre barátokat szerezzen. Szerencsére a gyerekek azért elég alkalmazkodóak, és igyekszenek gyorsan beilleszkedni. Még ezzel együtt is rossz érzés azt a pár hónapot kivárni, amíg a gyerek egyszer csak meg nem kérdezi, hogy átjöhet-e az egyik új barátja játszani a hétvégén. Akkor aztán egy nagy sóhaj kíséretében végre megadhatjuk az engedélyt, s nézhetjük ahogy félrevonulnak a szobájukba, hogy nagy nevetések közepette irdatlan rendetlenséget csináljanak.
A negyedik: a kultúra. Nem, nem a magyarságtudatról beszélek, az nem változik, sőt talán erősödik is. Egyszerűen csak a Magyar Kultúráról, mint olyanról. Itt az olasz csizma sarkában például szinte egyáltalán nem fogható magyar adás, így a magyar nyelven történő tévénézés kiesett. Színházról ugye szót ejteni is kár. Ugyanez a mozi, ahol már egy olasz nyelvre nem szinkronizált angol film is boldoggá tenne minket. Otthonról mindig rakatnyi könyvvel térünk vissza, ami aztán hihetetlen gyorsan elfogy. Persze a letölthető regények korában ez már szerencsére egy megoldható probléma. Tegyük hozzá, azért büszkeség, amikor a gyerek már a választott ország nyelvén olvas, és vesz magának könyvet a boltban, de… Jó szülőként persze az ember igyekszik. Én például március 15-e jeles ünnepére „köteleztem” a fiúkat, hogy állítsanak össze és olvassanak fel kokárdával a mellkasukon az iskolában egy előadást a 48-as szabadságharcról. Jómagam pedig sütöttem Kossuth kiflit, hogy megkínálhassák az osztálytársaikat és a tanárokat is. De azért ez mégsem olyan, mint amikor otthon ráadod a gyerkőcre az ünneplőjét, mert az iskolában ünnepség lesz, amire már hetek óta tanulják a verseket, vagy épp egy színdarabot.
Azt hiszem, ezek a kardinális dolgok, amik miatt „sajnálod” a gyerkőcödet külföldön. Ehhez jönnek még apró-cseprő kis történések, a hétköznapok veszteségei. De mégis, mindezek ellenére is azt mondom, hogy a gyerek is nyer egy külföldre költözéssel. Talán legközelebb ezt fejtegetem majd…
Kapcsolódó cikk:
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Mihálydeák Rita
