Majdnem minden, amit az indiai vasútról tudni szerettél volna - II. rész - Utazás, gasztro, emberek

Majdnem minden, amit az indiai vasútról tudni szerettél volna - II. rész - Utazás, gasztro, emberek
5 perc

Indiára sok rosszat lehet mondani, főleg ha összehasonlítjuk a fejlett kelet-közép-európai posztszovjet államokkal, de ebben a gigantikus megaszuper poszt-brit demokráciában van egy dolog, ami összetettségében és királyságában felülmúl mindent: a vasút. A cikksorozat második részben az indiai vonatok belsejében megtalálható különlegességekről lesz szó.



Az utazásról

A vonatutak általában hosszúak, cserébe nevetségesen olcsóak. Múlt hétvégén utaztam Mangalore-ból Kochiba. A két város között nagyjából 400 km a távolság, és a general kvótás SL osztályú jegy került 250 rúpiába, durván kerekítve 1000 forintba, míg ha Magyarországon hasonló távolságot szeretnénk megtenni (nem tudom egyébként, hogy lehetséges-e, megszakítás nélkül), akkor 6-7ezer forintot kell fizetni egy szimpla ülőhelyért. És a SL bőségesen király. Főleg az esős évszak idején, amikor még működő ventilátor nélkül is vígan lehet létezni, nincs szükség a légkondis osztályok nyújtotta extra negatív (ami azt jelenti, hogy kint mondjuk 45 fok van, míg bent 16) hőmérsékletre, esetleg talán a több hely, vagy a nagyobb biztonság csábíthat. De ezeken az „exkluzív” osztályokon csak az indiai középosztállyal (vagyis, akik megengedhetik maguknak ezt a luxust) lehet találkozni, akik a szubkontinens elég szűk, de gyorsan gyarapodó szeletét alkotják, viszont idegesítően majmolják a nagybetűs Nyugatot, hangosak, lekezelőek, szórják a pénzt, így a csóró egyetemisták, teológushallgatók, őrült borbélyok, földművesek, egyszerű emberek, vallási fanatikusok, akik a SL osztályt választják, jobb társaságot kínálnak. A biztonság miatt meg nem kell aggódni. 

Légkondi kocsi (Fotó: Szabó Rolasd)

Egyrészt azért nem, mert az ülések alatt szépen le lehet lakatolni a poggyászt (lakatot lánccal minden állomáson lehet kapni), valamint az indiaiak kultúrájából fakadóan. Idén nyáron utazgattam Észak-Indiában, egyedül, felelőtlenül, aludtam részegen buszállomáson, vonatokon, buszokon, de nem történt soha semmi baj. Egy olasz srác, aki Indiában fejezte be dél-kelet-ázsiai túráját, szépen megfogalmazta, hogy ez miért is van. India a világ egyik leganyagiasabb országa, irtózatos a szegénység, de itt (mondjuk Thaifölddel, vagy Vietnámmal ellentétben) úgy próbálnak túlélni, hogy szép szavakkal füzögetik az embert, hogy vegyen valamit, esetleg jó alaposan átverik, de mindig úgy, hogy egyáltalán ne tűnjön úgy, mintha rossz szándékkal tennék ezt. Mesterien űzik ezt, de csakis ezt, a mézes-mázos, kedveskedő-kereskedő, lehúzós kommunikációt, ennél tovább nem merészkednek. Jó, ez egy szigorúan szubjektív megállapítás, hiszen biztos van valóságalapja annak, hogy India nem a világ legbiztonságosabb országaként van számon tartva, de velem még nem történt semmi baj. Vagyis még nem tűnt fel. 

Helyiek a vonaton (Fotó: Szabó Rolasd)

A vonat gasztronómiája és szociológiája

A hosszú vonatutakon általában megéhezik az ember. Ilyenkor jól jönnek az egész vonaton végigszambázó árusok, akik az aktuális államnak megfelelő ételekkel, üdítőkkel, frissítőkkel, esetleg cigimárkákkal (a dohányzás SZIGORÚAN - haha - tilos a vonaton), játékokkal (amit nem lehet megenni, cserébe viccesek és értelmetlenek) satöbbivel vannak felszerelve. Meglepő, de normális utcai áron adják ezeket a dolgokat. Valamint időnként még felbukkannak a minden emberhez odamenő, arcukba tapsoló transzneműek, akik ilyen módon koldulnak, vagy a földet végigkúszva felseprő nyomorultak, akik egy-két rúpiáért az emberi ürüléket is örömmel a szemükbe kenik.

Fekália után (amivel sajnos túl sokat lehet találkozni ilyen-olyan formában egy hosszú vonatút során) vissza az ételhez. Az elmúlt években Indiában is felvirágoztak a mindenféle startupok, különféle szolgáltatásokat nyújtva, melyek közül kiemelkedik a travelkhana nevet viselő okostelefonos app. Nevéhez hűen (szó szerint utazás-ételt jelent) a vonaton való étkezést könnyíti meg, összekapcsolva az állomások környékén található éttermeket, kifőzdéket a vonaton ülővel (pontosabban a PNR számával, illetve vagon- és ülésszámával), akinek az üléséhez szállítják a friss, meleg ételt. Vagyis elméletileg ez így működik, még nem volt alkalmam kipróbálni, sajnos hiába van direkt az indiai piacra szánt, olcsó, gagyi Samsung telefonom, azon nem fut, mindig kifagy. De az egész ötlet nagyon tetszett és több barátom is lelkesen mesélt róla, hogy ez mennyire jó.

Chai tea a vonaton (Fotó: Szabó Rolasd)

A kocsiosztályok felsorolásából kimaradt a pantry car, vagyis a vonatot kiszolgáló konyhakocsi, illetve a személyzet kvázi szállása. Itt készítenek igen silány minőségű és drága (de alkuképes), de mindig elérhető meleg ételt, amit a napszaknak megfelelően szolgálnak fel, természetesen figyelembe véve az utasok vallását is (a muszlimok miatt szigorúan csak halal módon vágott csirkeétel, a hinduk miatt marhahús egyáltalán nem kapható, illetve választhatunk vegetáriánus és nem-vegetáriunus étkek közül, természetesen államnak, kultúrának megfelelően, de ezek a vallásbeli megkötések mindig érvényesek). Érdemes még megemlíteni az indiai vasút brandjét (igen menő gőzmozdonyos logóval), ami meglepő módon Indian Railways (IR) néven fut és egy igen komoly infrastrukturális hálózatot képvisel – az ételek, ivóvíz, az elmaradhatatlan chai, Dél-Indiában kávé beszerzéséről, csomagolásáról, felszolgálásáról, takarításról, karbantartásról (előfordul, hogy mondjuk elromlik a konnektor, vagy a ventilátor, de ezt menet közben is megjavítják az alkalmazottak) kényelemről (ami leginkább ágynemű és felfújható párna formájában mutatkozik meg), pályafelújításról, tehát úgy nagyjából mindenről, ami csak igényként felmerülhet egy 0-80,5 órás utazás közben, a vasút, az IR gondoskodik.


Az indiai vonat egy kimeríthetetlen témakör, főleg egy szociológushallgató számára, de azt hiszem ennyi elég lesz, a legfontosabb tudnivalókat leírtam, szóval nincs más hátra, minthogy mindenkit arra buzdítsak, hogy jöjjön ki Indiába vonatozni! Lehetőleg a SL osztályon utazva, hiszen az autentikus India-élményhez mindenféleképpen hozzátartozik egy negyven órán tartó zötykölődés két magyarországnyi lakosságú város között, közben az indiai kultúra egy igen érdekes és tanulságos szeletével ismerkedhetünk meg, ami a „szárazföldtől”, a vonaton kívüli világtól gyökeresen eltér, sajátos mikrokozmoszt hoz létre: India harmincadik államát, a saját kultúrájával, nyelvével, népviseletével, színeivel, szagaival, életérzésével. 


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: közlekedés , India