Amikor Indiára gondol az ember, elsőként a Delhi, Agra és Jaipur által alkotott Aranyháromszög, Goa, a jógik, vagy esetleg a telefonos ügyfélszolgálatosok ugranak be. De ha letérsz a kitaposott útról és mondjuk egy dél-indiai tengerparti kisebbfajta városba látogatsz két évre, egy teljesen más Indiát ismerhetsz meg.
De mondhatjuk úgy is, hogy egy idegen bolygón találod magad, annak saját fizikai és nem-fizikai törvényeivel.
India nem csak egy ország. Annál sokkal több. Valami olyasmi, amire talán a legjobb kifejezés a Mama India. Hogyha rossz kedved van, felvidít. Ha jó kedved van, elszomorít.
Amikor rossz kedved van, felszállsz a buszra, ami bevisz Mangalore-ba, a „városba”, ahol a State Bank nevű állomásnál leszállsz, a Nap alapján nagyjából betájolod magad – „előttem van Észak, hátam mögött Dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél”. Annyit tudsz, hogy a tenger nyugatra van, tehát a napot követve a bal oldali utcát választod, majd a második utca után északnak fordulsz, ahol kihalt utcákat találsz (ez azért egész szokatlan Indiában), fejeden a füles, elkezded hallgatni a Molekuláris Gépezetek című metálopuszt a Thy Catafalque-tól, majd hirtelen a semmiből megjelenik előtted egy óriási mecset, Allah dicsőségét hirdetve.
(Fotó: Szabó Roland)
Tizenéves muszlim srácok robogókon hajtanak előre fehér ruhában és sapkában a harmincöt fokos döglesztő hőségben, majd jobbra fordulsz, keresztény templomba botlasz, aminek udvarán kriketteznek. Végül, a vallásos harmónia jegyében egy bhanyanfa köré épített hindu templom jön veled szembe, aminek a közelében nagyjából két héttel Holi, a színek fesztiválja előtt dj játssza a változatosabbnál változatosabb hindu mulatós zenéket, valamint fiatal srácok szórakoznak azzal, hogy kékes-lilás festékkel kenik össze az arra járó fehér ember homlokát, persze miután illedelmesen válaszol az alapkérdésekre: which country (= where are you from?), name (= what’s your name?), tourist (= what are you doing here?), good (= do you like India?), food (= how is the food?).
Fából készült szentély(Fotó: Szabó Roland)
Jó, nem erre vágysz, elkezdesz gondolkozni azon, hogy mivel tölthetnéd az egynapos hétvégéd hátralevő pár óráját, milyen látványosságok lehetnek még a Városban, ahol nem jártál, s eszedbe jut: van egy épület, a Sultan Battery, amit az egyik nagyobbacska folyó védelmére építtetett a tizennyolcadik század végén az egyik legellentmondásosabb figura a modern kori dél-indiai Karnataka állam (a hetvenes évekig Mysore Hercegség) történelmében Tipu szultán, aki egyszerre volt kegyetlen népirtó, muszlim hittérítő és hősies szabadságharcos, aki a puskák és harci elefántok egyidejű alkalmazásával rövid időre meghátrálásra késztette a gaz angolokat. Persze, 1799-ben, a negyedik Anglo-Mysore háborút elvesztette, megbukott, hisz a briteknek senki sem tud ellenállni, de ő legalább megpróbálta. Igaz, volt egy-két unortodox döntése, melyek közül a legunortodoxabb a hinduk keresztre feszítése azt remélve, hogy ettől majd jó muszlimok lesznek. Tipu szultán nem csak a tizennyolcadik században határozta meg a terület történelmét, politikai viszonyait, hanem a huszonegyedik századi, britektől viszonylag független Indiában is képes elég komoly ellentéteket szítani, melyek egy része, a személyét övező kultusznak megfelelően, halállal végződik. Van, aki úgy gondolja, hogy jó ötlet a születésnapját megünnepelni (a Karnatakát vezető Kongresszus Párt hívei), mások szerint kevésbé az (az Indiát vezető hindu nacionalista párt, a BJP hívei), s ez a születésnapi vita végül sztrájkokba, késelésekbe, tüntetésekbe és – ami a legidegesítőbb az egyszeri egyetemi hallgató számára – a boltok korai bezárásához vezethet időnként.
Elhessegeted ezeket a gondolatokat, kiérsz a folyó partjára és megtalálod a hatalmasnak, elképesztően gyönyörűnek képzelt, de valójában nevetségesen kicsi, betontömbszerű bástyát (ami Mangalore egyik legfőbb nevezetessége, a Tripadvisor, Wikipedia szerint, haha) pár huszonéves fiatallal a tetején, akik bőszen szelfiznek, szívják a Gold Flake cigarettákat és jó indiai állampolgárhoz méltóan szemetelnek, zajolnak. Kellőképpen kiábrándító a helyszín, szóval a nap járását követve Nyugatnak fordulsz, ahol egy homokzsákokkal körbevett homokos területet fedezel fel. Emberek állnak egy piramis-váz környékén, próbálnak beüzemelni egy gépet, aminek látszólag teljesen értelmetlen a funkciója: adva van egy mesterséges sziget, ami alól a Gép segítségével szedegetik ki az iszapot.
Az a bizonyos gépezet(Fotó: Szabó Roland)
Mindezt rendkívül röhejes mozgás segítségével teszi a masina, érdemes pár percet rászánni az életedből, főleg, hogy a pozíciódnak köszönhetően helyi srácokkal elegyedhetsz szóba, ami szerencsére tovább tartott, mint a Kérdések feltevése és végül egy egész hasznos információval gazdagodva búcsúzol el tőlük: a folyó másik oldalán van egy homokos tengerpart, ahova úgy juthatsz el, hogy előresétálsz párszáz métert a szárazföldön napozó halászhajók árnyékában, majd balra fordulsz, ahol találsz egy hotelt, vagyis kifőzdét, amiből melodolikus death metal muzsika fog áradni némi méltán híres mangalore-i fish curry illatával elegyedve, szóval ha ott jobbra fordulsz, találsz egy kis pénztárt, hol egy tejes kifli (jó, kiflit itt nem találsz, talán ezért is találták ki az utazásnak ezt a módját) áráért vásárolhatsz egy jegyet a kompra, ami átvisz a túlpartra. Végül is hogy hagyhatnád ki ezt a lehetőséget? Nekivágsz az útnak, felszállsz a túlpartot jelentő kompra, ahol blackmetálos múltadat megalázó módon sokkal feketébben öltözött (mármint burkát viselő) hölgyemények foglalnak helyet gyerekeikkel a csípőjükön. 10 percnyi könnyed sétahajókázás után megérkezel, rohansz előre, hogy nehogy lekéss a fél óra múlva esedékes naplementéről. Nagyjából pont ennyi időt kell sétálnod, hogy elérj egy olyan helyre, ami szemét- és indiaiaktól-mentes (annyira szomorú, hogy nem túlzás egy ilyen általánosító kijelentést tenni, de sajnos az indiaiak azok, akik szemetelnek az országukban...). Leülsz törökülésben, rágyújtasz aznapi első Bristol cigarettádra, elmélyedsz a látványban, amit a naplemente és a tenger együttese nyújt: lángoló, vörös, tökéletes köralakú valami zuhan bele csigasebességgel a tengerbe csobbanás nélkül.
A látomás véget ér, már csak a sarló alakú hold és pár csillag nyújt némi fényt, visszabotorkálsz a komphoz, amire felszállsz, visszatérsz a Sultan Batteryhez, aminek a közvetlen közelében végtelen sorokba kirakott műanyag székeket veszel észre, melyek egy gigantikus, aranyszínű lépcső irányába néznek.
Elbambulsz, nézed a székek előtt lobogó OM zászlót, amikor egy fehér lungit viselő alak odajön hozzád, mondja, hogy kövesd. Követed. Egy sátorba vezet, aminek a bejáratánál egy hindu istenség oltárát látod, nagyjából 5-6 füstölővel és mécsessel, puujához szükséges áldozati ételekkel megrakodva, előtte pedig két zöld szoknyát viselő férfi ül a földön, tükörrel és változatos színű porokat tartalmazó kis tégelyekkel.
Majd chai teát nyomnak a kezedbe és valami chili alapú borsóételt ghee-rizzsel, amit nagy lelkesen elfogyasztasz, mivel aznap elfelejtettél étkezni, s végül rákérdezel arra, hogy tulajdonképpen mi is történik itt. Hát blaksldkaspdqwoiealskdélaksnmncasoeo azaz (10-15 percnyi értelmezhetetlen társalgást követően rájössz) yakshagana előadásra készülődnek az urak. Vagyis a dél-indiai (pontosabban a Karnataka állam déli részét alkotó Dakshina Kannada) kulturális örökség egyik legjellegzetesebb mitológiában gyökerező darabját készülnek előadni pont azután, hogy az utolsó busz elmegy a nagyjából 40 km-re levő otthonod irányába.
Nem bánkódsz emiatt, hiszen hasad teli, ilyen előadást láttál már (legutóbb a házadtól kétszáz méterre), amiből úgysem értettél, láttál semmit. Bár ez a mostani különlegesnek ígérkezik, hisz a színészek, előadóművészek előtted pakolják fel az arcukra a hihetetlenül színes, változatos festékeket, valamint egy látványoson Brahmin (vagyis papi) kasztba tartozó Svédországot megjárt rendezőtől kapsz egy bidit, amit elszívtok a félhomályban. Nesze neked, rituális tisztaság! Mindezt egy istenség jelenlétében?
Ez az utolsó jelenet a végét jelenti aznapi kalandodnak. Mama India megint megmutatta erejét, megint bebizonyította, hogy létezik, jutalmaz, büntet és kedvére szórakozik veled. Ez a tudat erőt ad ahhoz, hogy felszállj a buszra, visszatérj a poros, koszos kis falvacskádba, ahol a hindu templomból a szokásos esti, mézes-mázos zenét hallgatva mély álomba merülsz, amiben miután az érett mangónak hitt Napot megeszed, egy hegy tetejéről átugrasz a szomszédos Sri Lankára, hogy kiszabadítsd Ráma úr feleségét, Sítát a galád ráksaszák fogságából...
Szabó Roland
Mangalore, India
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Szabó Rolasd
Magyar Aletta