Kalifornia szemmel, Magyarország szívvel - beszélgetés Peti-Peterdi Rékával

Vegyük sorra: tehetséges hobbifotós, remekül ír, a hangjával is kiválóan bánik, mindezekhez még adjuk hozzá, hogy egy nagyszerű anya is. Kell ennél több ahhoz, hogy jobban megismerjük, ki van a sorok mögött, kinek az írásait olvassuk rendszeresen honlapunkon? Nekünk nem kellett. Peti-Peterdi Réka a hellomagyarok.hu egyik alapító szerzője, akiről bár eddig is sokat tudtunk, de azért még nekünk is okozott meglepetéseket a vele készült interjú során. Nem különben az amerikaiaknak, amikor jópár évvel ezelőtt megérkezett az akkor még egy évesnek vélt egyetemi kalandra.

– Több mint egy éve ismerjük egymást, de valahányszor le kell írnom a nevedet egy-egy cikk kapcsán, legalább egyszer mindig elrontom: hol itt marad le egy betű, hol ott. Persze a megjelenésekkor ebből semmit nem veszel észre. Mondhatjuk, hogy akár magyarul is egy igazi nyelvtörő a Peti-Peterdi Réka név, de akkor hogyan birkóznak meg vele az amerikaiak? Például hogyan ejtik ki?

– Próbálkoznak a nevem kiejtésével, de nincs egyszerű dolguk. Minden egyes alkalommal mosolyt csalnak az arcomra. Hívtak engem már százféleképpen, de én mostanság már mindenre hallgatok. A leggyakoribb talán a Rika Peti-Pitórdi. Ez csak egy a sok változat közül, de viszonylag gyakran hallom. Az egyetemen névsorolvasások alkalmával, ha a tanár nagy szünetet tartott, akkor biztosra tudtam, hogy az én nevem kiejtésével próbálkozik. Pedig akkor meg a lánykori nevemet viseltem, hiszen Hegyi Rékaként érkeztem az Egyesült Államokba, tapasztalatlanul, talán naivan, két nagy bőrönd kíséretében, angol nyelvtudás nélkül és tele reményekkel.

– Az egyetem miatt érkeztél az Egyesült Államokba?

– Így van. Első ízben Georgia állam egyik legnépesebb városában, Atlantában landolt a repülőgépem. Onnan az utam egyenesen Jacksonville-be, Alabamába vezetett. Egy vadidegen világba csöppentem, melynek vonzottak a lehetőségei. Be kell vallanom, hogy nem volt szerelem első látásra. Az utat és az egyetemen töltött két évet egy megpályázott és megnyert teljes ösztöndíjnak köszönhetem. Eredeti terveim szerint egy évre érkeztem, amiből gyorsan kettő lett meg annál még jóval több. Ott, Alabamában éreztem meg először, hogy milyen gyötrő tud lenne a honvágy, hogy milyen nagy ellenséggé tud válni a távolság, hogy mennyire hiányzik a lombhullás, az őszi sejtelem, meg a sült gesztenye íze. Azt hiszem, ott tanultam meg első ízben magamban vándorolni és jöttem rá, hogy nekem egy távoli ország él csak igazan a lelkem mélyén. Persze tanulni mentem oda, nem sírdogálni. Nem is sajnáltattam magam egy percig se.

– Melyik egyetem volt ez és milyen szakra jártál?

– A Jacksonville State University az Egyesült Államok egyik déli államának, Alabamának egy viszonylag közismert egyeteme. Az ott 1946-ban kaput nyitott Nemzetközi Ház a világ minden pontjáról várja az érdeklődőket. Jelenleg a programban 20 amerikai és 20 nemzetközi diák vesz részt évente. Ide mindenki más kulturális háttérrel érkezik, ez benne a csodálatos. Élmény volt egy nemzetközi csapat egyik pillérévé válni. Mindez Alabama államban történt, ahol az élet meglehetősen ráérős és igen édes. No, én nem ittam a whiskey-t üvegből, nem híztam tíz kilót, de jártam rafting túrán, megcsodálhattam az állam nemzeti parkjait, láttam a pamutföldeket virágba borulni, hidakat átívelni az ottani folyók felett. Megfordultam a számos baptista templomok egyikében, megismerhettem a barbecue éttermek kínálatát és nem utolsósorban volt alkalmam számolni a házak falán futó csótányok sorát. Jaj... Azt is megéltem amikor az érkező tornádó elől a pincébe kellett menekülni és ott tölteni az éjszaka nagy részét biztonsági okok miatt. Visszatérve kérdésedre: az első szemesztert francia szakon kezdtem el, folytatva az otthon, Pécsett megkezdett tanulmányaimat. A második szemeszter környékére már felfejlődött annyira a nyelvtudásom, hogy rádió kommunikációt is tanulhattam. Nem volt egyszerű, de kénytelen voltam megbirkózni vele. Sok időt töltöttem annak idején a könyvtárban, a könyvek föle görnyedve. Akkoriban még nem volt ilyen népszerű az internet, nem volt Skype vagy Facetime, de ez az időszak megtanított türelmesen várni az otthonról érkező kedves, még kézzel irt levelekre. Mondhatom akár úgy is, hogy megtanított a türelemre az élet.

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

– Szerintem a többség nyelvtudás nélkül már a reptéren elakadt volna, nemhogy még messzebbre is eljusson onnan. Az érkezésed után ez volt a legnehezebb dolog, amivel meg kellett birkóznod Amerikában?

– Bátor lány vagyok, vagy talán vakmerő? Nem hinném, vagy ha igen, akkor azt jól titkolom. De az biztos, ha igazán szeretnék valamit, azért sok mindent megteszek, így vagy úgy végigjárom még a göröngyös utat is. De kár lett volna elszalasztani egy nem mindennapi lehetőséget, mely csak a hasznomra vált idővel. Tudtam, hogy nem a világ közepébe érkeztem, tisztában voltam azzal is, hogy eleinte nehéz lesz, de úgy tűnik, hogy valahol mégiscsak egy bevállalós típusú lány vagyok. Nem mondom, hogy nem tartok az újdonságoktól, de jó szembenézni velük és tanulni belőlük. Aki járt már Alabamában, az tudja, hogy az ottaniaknak igen erős az akcentusa. Próbálkoztam én kommunikálni, kézzel-lábbal egészen jól is ment. Továbbá nehezen barátkoztam meg a helyi ételspecialitásokkal. De nem igen tudtam válogatni, az ösztöndíj azt már nem fedezte volna. Alabamában nagy népszerűségnek örvend a rántott harcsa káposztasalátával (catfish with coleslaw). E déli államban a csirkét bizony jó zsírosra sütik (mint minden mást is), a teát pedig (mint minden mást is) NAGYON édesre készítik. Mondjuk a Blue Bell fagyi finom volt. A kukoricakenyér (cornbread) szintén nagy déli csemege. És a közkedvelt sweet potato pie-ról hallottál-e?

– Nem, de ez a három szó sweet (édes) potatoe (krumpli) pie (pite) ilyen közel egymáshoz nem hangzik túl jól. Mit kell róla tudnunk?

– Érdekes, édes és sokan szeretik. Egyszer azért jó belekóstolni. Ez volna a déli államok egyik tradicionális desszertje. A pumpkin pie mellett rendszerint ez kerül az asztalra ünnepek alkalmával, így hálaadás napján is nagy kedvenc.

– Ösztöndíjad lényege az volt, hogy a magyar kultúrát kellett terjesztened az Egyesült Államokban. A gyakorlatban ez mit jelentett?

– Főként a helyi illetve floridai Rotary Clubok előtt kellett kis hazánk szép értékeit bemutatni szavakkal, képekkel, népdalokat énekelve. Mindezt örömmel, büszkeséggel, szívvel-lélekkel tettem. Volt olyan is, hogy a magyar népdalok gyönyöre könnyeket csalt a résztvevők szemébe.

– Mit gondol/tud egy átlag amerikai egyetemista Magyarországról?

– Nem túl sokat, tény és való. Egyesek azért tisztában vannak vele, hogy Budapest az ország fővárosa. De ahhoz, hogy megismerjünk dolgokat, jó esetben repülőre is kéne szállni, ha már ehhez a tudáshoz az iskola padjaiban ülve nem jutnak hozzá. El kell utazni azért Magyarországra hogy megérezzék a hársfa illatát, hogy megkóstoljak a házi gulyást, élvezzék a diófa árnyékát, lássanak keresztet a falu végén. Jó ott beleszippantani a vidéki levegőbe, látni, hogy milyen zsenge az alkony, hogy milyen színesek a mezők, hogy milyen szemet szúróan gazdag az utcákon járó történelem.

– Akkor nem volt könnyű dolgod. Mit gondolsz, mit tanultak meg leginkább tőled az alabamaiak Magyarországról?

– Magyarország szellemi kulturális öröksége mindent elsöprő. Ezt ott is megerősítettem szerényen, kicsit elfogultan, de annál büszkébben. Nézzük csak! Matyóhímzés, szilvalekvár, nyomódúccal mintázott kékfestő, birkapörkólt, busómaszk, kolbász, gyékényszövés, korongozás, tojásfestés, kalácssütés, szövés, hímzés, csipkeverés, piros pipacs. Hosszú, igen hosszú a listám, és mennyi minden lemaradt még róla! Jó tudni, hogy vannak az országban hagyományéltetők, színes örökséget őrző közösségek, néptánccsoportok. Erre minden magyar ember büszke lehet. Minderről szót kellett ejtenem. Továbbá el kellett mesélnem, hogy csodaszép amikor a nap színét hinti a határra, hogy az utcákon bizony járnak kóbor kutyák is, az országnak egyedien színes a kultúrája és legfőképpen a nyelve csodálatos. Sokszor kértek arra, hogy csak beszéljek, bármiről is, csak beszéljek, mert olyan szép hangzású a nyelvünk. Mert valóban nagyon szép a dallama.

– Mely magyar szavakat szerették a legjobban?

– Arra pontosan már nem tudok visszaemlékezni, de biztos vagyok benne, hogy a következő szavak, ha úgy hozta az alkalom, biztosan elhagyták a számat: szeretet, testvér, kincs, élet, édes, napsugár, békesség, ölelés.

– És melyeket utálták és miért?

– Nem tudom, én próbáltam inkább a szépet képviselni. Amúgy sem állnak a csúnya szavak a számra. De vannak kifejezések, amiket én tanultam tőlük. Ezek nem csúnyák, csupán csak érdekesek:"y'all, good lord, oh Honey, bless your heart, how y'all doing, goodness gracious, 's up man, she's sugah and spice."

– Említetted, hogy képeket mutattál országunkról ezekben a klubokban. Ezek szerint már úgy érkeztél Amerikába, hogy a fotózás ekkor is a hobbid volt?

– A családban többen fotóztak, így édesapám kezében is gyakran láttam kamerát, gyerekkorunkban számtalan kedves pillanatot örökített meg rólunk. De jó, hogy így tette, hisz most ez az időszak is hűen él bennünk. Volt alkalmam tehát szokni a gép közelségét. Egyetemre jártam már, amikor a karácsonyfa alá egy aprócska, de mégis hatalmas értéket képviselő kamera került. Inspirált a kis szerkezet, hogy lépjek ki a világba és fotózzam le azt, amit szépnek látok. Így is lett. Nem digitális, sőt, csak fekete-fehér képeket tudtam vele készíteni. Szerettem látni a formákat. Aztán évekig így vagy úgy a kamera elé álltam. Sokat fotóztak mások is, már nem csak az édesapám. Jó volt, elég volt és átkerültem inkább a kamera másik oldalára. Ezt sokkal jobban élveztem, és élvezem azóta is.

– Akik olvassák a cikkeidet, láthatják, hogy egészen fantasztikus képeket csinálsz, gyakorlatilag bármilyen témában. Mennyi munka van abban, hogy a fotóid szinte szavak nélkül is beszélnek? Egyáltalán tanulható ez?

– Megtisztelő, köszönöm. Hosszú évek óta érdekel a vizuális kultúra, magával ragad a művészi szépség. Jó látni, ahogy egy képre rákerülhet megannyi csoda, varázs, érték. Sosem tanultam igazán fotózni, hosszú évek során, autodidakta módon sajátítottam el mindazt, amit tudok. A stílusom még közel sem kiforrott, s hagyom még, hogy formálódjon. Sőt, most már azt is hagyom, hogy mások is formáljak, hisz csak a javamra válhat. Szívesen beiratkoznék egy tanfolyamra alkalomadtán, hisz nyilvánvalóan többletet nyújtana számomra is az ott szerezhető tudás. Most már megérdemelten egyre több időt szánhatok magamra is, a passzióimra, így a fotózás rejtelmeibe is alaposabban belevethetem magam. Szeretem látni a színek tisztaságát, keveredését, az érzelmek lobbanása pedig mindezek mellett megérint. A szépet meg jó megosztani másokkal, hátha a varázs őket is megérinti. Örülök, ha a képeimnek mások is örülnek. Az számomra ajándék.

– Igen, csak néha azt nehéz észrevenni, hogy kinek mit kell adni. Te mit adsz a legszívesebben az olvasóidnak? Azaz vannak kedvenc témáid?

– Jelenleg Kaliforniában élek. Az állam csodás, a természeti szépségei szemet gyönyörködtetőek. Itt naponta táncot jár a napsugár. Néha ugyan megremeg alattunk a föld. Kalifornia partjait mossa egy óceán vize, hegyek tagolják határait, a szél gyakorta a sivatagi homokot hozza magával. Van itt minden, ezért jár az arany államba számtalan turista. Ez mind szép és a látvány jól is mutat a képeken. De nem tudok az itt készült képekhez hozzáadni semmi plusz érzést. Varázs igazán akkor kerül egy fotóra, ha a szívedet is hozzá tudod adni. Ha alkalom nyílik arra (márpedig nyílik nyaranta), hogy hazautazzak, otthon megnyílik előttem egy ajtó, amit itt hiába is nyitogatok. Magyarországon az út számos lehetőség felé vezet. Az ország töméntelen mennyiségű szépséggel rendelkezik és csodái engem leírhatatlan módon inspirálnak. Hazatérve lesz csak igazán nagy barátom a kamerám... Kedvenc témám? Kétségkívül Magyarország. A magyar táj bűvölete, a vidék gyönyöre, a Balaton csodái, az érett szőlőszemek látványa, a falvak házainak falán száradó piros paprikafüzérek sora, a padon üldögélő nénikék mosolya mind arra bátorítanak, hogy elővegyem a kamerám, s az ne túl sokat pihenjen. Oh, és ott van Budapest, a főváros, ami mesél és varázsol. Nem hiába vált turistaparadicsommá.

– Melyek azok a fotóid, amelyekre a legbüszkébb vagy, illetve a legfontosabbak neked és mit kell róluk tudni?

– Tavaly volt az első alkalom, hogy a képeimet beküldtem pályázatokra. Nem él bennem semmiféle versenyszellem, de nyitott voltam a megmérettetésre, kíváncsi voltam, hogy megállják-e helyüket a fotóim. Nagyon büszke vagyok, hogy 2014 decemberében hazautazhattam, megélhettem egy kedves pillanatot és átvehettem egy díjat, ami számomra sokat jelentett/jelent. A 2014-es Magyar Trikolór Nemzet Naptára fotópályázat egyik díjazottja lettem, Köblös Csaba és Mánfai Gyuri pécsi fotós mellett. A pályázat zsűrije az azóta már sajnos elhunyt Zsigmond Vilmos, Oscar-díjas operatőr elnökségével, a legnagyobb örömömre nekem ítélte meg a harmadik díjat. Ez a fotóm a Nemzet Naptárában is megjelent 2015-ben. Egy levendulás képemmel, melyen Anna lányom pózol kedvesen, első helyezett lettem két fotóversenyen is. (6érzék fotópályázat, Pózolj levendulával). Kozma Márta népi iparművész ez alkalomból egy egyedi levendulás mézeskalács szívet készített nekem. Ezek csodás dolgok. A Pszinapszis fotópályázatra beküldött munkám is megállta a helyét, a második díjat kaptam vele. A képem egy jó ideig Budapesten, a Millenáris egyik aulájában is kis volt állítva. Kedves volt a szívemnek, hogy szintén 2014-ben Zsolnay kulturális különdíját vehettem át. A legnagyobb meglepetésemre az egyik balatoni weboldal pedig úgy publikalt rólam, mint a Balaton egyik legkedveltebb fotósáról. Ezek szép, szívet melengető dolgok. Öröm, ha az ember munkáját, amibe sok erőt vetett, elismerik egy nap. A pályázatok, ünnepségek, gálák örömkönnyeket csaltak a szemembe és egyben lehetőséget nyújtottak arra, hogy találkozzak hasonló érdeklődésű emberekkel. No, ez volt számomra az igazi ajándék, hisz az ő barátságuk, bátorításuk folyton-folyvást a magasba emel.

– Vannak példaképeid?

– Hogyne, számos példaképem van: például Zsigmond Vilmos is örökké közéjük fog tartozni, habár már sajnos nincsen köztünk. Szerencsés módon végigsétálhattam tavaly június végén, a Kortárs Művészeti Múzeumban kiállított képei előtt. Hatalmas élmény volt számomra. A fotói tartalmasak, történetük van, mesélnek, szavak nélkül is. Papp Elek lenyűgöző képeit évek óta nagyon kedvelem. Ő valóban az a művész, aki együtt tud lélegezni a kamerájával és lelki szemekkel nézi a dolgokat. A művei számomra nyugalmat, tisztaságot és harmóniát tükröznek. Kaiser Ottó portréképei nagyon expresszívek, kedvelem a fotóit. Volt szerencsém látni az erdélyi portréiból nyílt kiállítást Budapesten, a Várkert Bazárban. Köblös Csaba Erdély szépségeit hűen és szívvel bemutató fotóit szintén csodálattal követem. Az Azok Az Erdélyi Fiúk alapítójának és szerkesztőjének tehetsége sokunk szeme előtt bontakozik ki. Izgatottan várom Csaba első, önálló fotókiállításának megnyitóját. Ha tehetem, majd én is ott leszek és nagyon büszke leszek rá. Mánfai Gyuri fotóit naponta megcsodálom az oldalán. Szerencsés vagyok, hogy megtehetem. Fodor István alkotásait egy csodálatos naptár foglalja össze idén is, az ő képeinek hangulatát is nagyon szeretem.

– A környezetemben azt látom, hogy az ismerőseim egymásra licitálva költenek komoly összegeket fotós cuccokra, de valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy mindenki annyira jó ebben, hogy érdemes legyen több százezres vagy akár milliós tételeket erre költenie. Milyen felszerelés kell ahhoz, hogy valaki jó fotókat csináljon? Egyáltalán mitől lesz jó egy fotó?

– A fotózás nem olcsó hobbi. Bizony nem. Egy profi géppel készült kép minőségileg jobb lesz. De lehet egy olcsóbb géppel is fantasztikus képet készíteni, meg egy méregdrágával is rosszabbat. Úgy gondolom, hogy a fotózáshoz kell a jó szem, ez talán az elsődleges.

– Milyen felszerelés beszerzését javasolnád egy olyannak, aki most kezd neki a fotózásnak, de már úgy érzi, hogy kinőtte a mobiltelefonja nyújtotta lehetőségeket?

– A piacon nagy a választék, rengeteg a termék, az árak meg csillagászatiak. Egy kompakt fényképező tökéletes lehet egy kezdő illetve hobbifotós számára. Ők azok, akik nem túl gyakorta fotóznak, de képeiken szeretik a jó minőséget látni, vagyis képminőségben nem kötnek kompromisszumot. A csúcs kompakt kategóriájú gépeket már elsősorban haladó hobbifotósoknak ajánlják. Sajnos nem vagyok tisztában az otthoni árakkal, de rengeteg a weboldal, amik számos hasznos információval szolgálnak. Érdemes tehát jól körülnézni, mielőtt nekiállunk költekezni.

– Neked milyen géped van most? És milyen lépcsőkön keresztül jutottál el addig, amit most használsz?

– Pantax géppel kezdtem, majd lett belőle egy Nikon 80-as, végül ezt váltotta a jelenlegi gépem, egy Nikon 7100. Ez egy cserélhető objektíves fényképezőgép, amihez egy közepes teleobjektív lencsém is van. Szeretem a vele készült, elmosódott hátterű képeimet. A kamera kiválasztásánál nekem fontos szempont volt a lenyűgöző képminőség, illetve az, hogy cserélhető objektívvel rendelkezzen, tele legyen funkciókkal, de ne vesszek el a rengeteg beállítási lehetőség útvesztőjében. Lényeges az is, hogy a finom részleteket jól rögzítse és hogy kézre álljon. Az előbb felsoroltakat kiegészítve a jó géppel készült képek legyenek borotvaélesek, és nem túl jó fényviszonyok mellett is makulátlan képeket készíthessek vele. A fényképezővel együtt dolgozunk, együtt utazunk. Nem utolsó dolog, ha kedveljük is egymást. Ja és legyen kényelmesen hordozható: férjen bele a piros női táskámba is.

– Készülőfélben van egy könyved. Sok pálmafa és óceán lesz majd a képeken?

– Talán egyszer majd lesz olyan is, de most nem ezt tervezem. Magyarország szépségeit bemutató képes könyvön dolgozom jelenleg. Ezekhez a képekhez a szívemet is hozzáadtam. Nem titkolom, már évek óta gyűjtöm hozzá az elképzelésemnek megfelelő képanyagot. A melléjük írt sorok meg folyamatosan születnek a fejemben. A váza már összeállt, most a kivitelezésen dolgozom. Nemsokára szeretném felvenni a kapcsolatot egy kiadóval is, de még gyűjtenem kell hozzá a pénzt, hisz e nélkül nem megy

– Szép mézesmadzag, de azért nem úszod meg ennyivel. Mi lesz a könyv koncepciója? Kiknek szánod és mi lesz a fő üzenete?

– Az itt élő magyaroknak talán, közülük sokan ismerik azért képeim sorát. Az ő honvágyukat szeretném csitítani vagy nem titkolt szándékkal fellobbantani. Szeretnék valamit alkotni, ami örömmel kerülhetne a kávézóasztalok tetejére. Ami egy kicsit egyedi, örömteli és jóleső látványt nyújt a szemnek és olyan Rékás. Hisz az alkotásban ott rejlik az alkotó is. Fő üzenet: amitől elbúcsúztunk ideiglenesen vagy véglegesen, ilyen vagy olyan okok folytán, attól még csodás, értékben gazdag, jó újra látni, erezni. Jó lenne valami kedveset összeállítani, valami szépet amibe bárki szívesen belelapoz és büszkeség fogja el a képek láttán.

– Szerinted mi az, amire minden magyar ember büszke lehet, amikor egy másik ország állampolgáraival beszélget?

– Erre a kérdésedre a választ nehezen tudnám rövidre fogni, hisz annyi a mesélni való. Egy magyar embernek megvan a lehetősége arra, hogy Zsolnay porcelán pohárból kínálja a teát, és akácmézet tegyen a tálcára, hogy kalocsai paprikával ízesítse az ételét, hogy Szamos marcipánt csomagoljon ajándékba. Hogy túrós rétessel várja a vendégeket, hogy népdalok sorát tanítsa meg gyermekeinek, akiket elvihet vasárnaponként bábszínházba, egy-egy előadást megtekinteni. Az ország tele van szebbnél-szebb történelmi várossal, a fővárosunk pedig egyedien, lenyűgözően szép. Milyen jó nekünk, hogy számunkra adott nyaranta a lehetőség, hogy megfürödjünk a Balatonban, és gyógyvizeink csodákat érnek. Magyar találmányok sorára lehetünk büszkék, tudósaink a világban mindenhol babérokat aratnak. A Prezi programot a kaliforniai iskolában pedig mar a fiam is tanulja. Mi tudjuk azt, hogy milyen kellemes egy nyári napon üldögélni a diófa árnyékában. Nekünk, magyaroknak, általában van fogalmunk arról, hogy milyen az, amikor csobogva dalol, vígan mesél a zúgó vadpatak, vagy a fenyők susognak a hegytetőn, miközben ágaik közt csöndesen átlopózik a virradat. Ismerjük a látványt, amikor a kora nyár érkeztével a vidék pirosló mezőin békesség honol, vagy tavasszal hóvirág nő a domb alatt. Hiszek benne, hogy méltán lehetünk büszkék szellemi és kulturális örökségünkre, az egészen egyedi és csodálatos hangzású nyelvünkre, a barátságaink mélységére, a hosszú utakat járt történelmünkre, természeti szépségeinkre. És ott vannak nem utolsó sorban a magyar találmányok, igen hosszú a lista. Egy biztos más a nyelvünk, az értékrendünk, hozzáállásunk a dolgokhoz. Talán mi, magyarok, kevésbé vagyunk annyira individualisták, önmegvalósításra vágyók és nem féltetlenül kocsiban szállítjuk a gyerekünket a legközelebbi játszótérre vagy a McDonald's-ba, vagy éppen baseball-meccsre, sűrű forgalmú autópályákat járva.

– A jövőről még nem beszéltünk. Egy anyuka esetében ez pedig a család és a gyerekek. Minden évben hazajöttök és pár hetet Magyarországon töltötök, jellemzően nyáron. Hol szeretnek lenni jobban? Magyarországon vagy az Egyesült Államokban?

– Kétnyelvű gyermekeim kettős kulturális kötődéssel is rendelkeznek. Ők már mind a hárman itt születtek, de a nyári szünet nagy részét otthon tölthetik. Igen erős érzelmi szálak kötik őket szüleik hazájához, az ott élő szeretteinkhez. Június érkeztével nagy izgalom lesz úrrá rajtuk és terveket szőnek a nyárra, melynek helyszíne mindig Magyarország. Ahol lehet a Balatonban fürödni, horgászni, nagyokat bringázni, virágot szedni a mezőn, átfutni a közértbe Túró Rudiért, segíteni a mamának rétest sütni, halászlét főzni, együtt huncutkodni az unokatestvérekkel. A gyerekeim kétnyelvűek, a mindennapi életben két nyelvre van szükségük, az iskolában angolul kommunikálnak és tanulnak, otthon viszont csak magyarul beszélünk. Úgy gondolom, hogy mindkét nyelven koruknak megfelelő nyelvismerettel rendelkeznek., a szókincsük bő. Ha megkérdezed tőlük, azt mondják, hogy ők magyarok, akik Kaliforniában élnek.

Bence, Lilla, Anna(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

– Ilyenkor nem hiányoznak nekik a barátaik? Hiszen alapvetően azért az életük jelentős részét mégiscsak Amerikában élik, itt alakulnak ki a barátságok is.

– Bence fiam azt mondja, ha Magyarországon vagyunk, akkor Kalifornia hiányzik neki, ha pedig Kaliforniában vagyunk akkor meg Magyarország. Mindenhol vannak már barátaik és a baráti körük otthon is bővül évről-évre - a legnagyobb örömömre. Be szoktuk őket iratni nyári táborokba, ott nyílik mindig alkalom arra, hogy újabb barátságokat kössenek, hogy bővüljön a szókincsük.

– Akkor ismersz hasonló korú magyar gyerekeket is. Ha elvonatkoztatsz az érzelmi száltól, akkor látsz különbséget egy Magyarországon nevelkedő gyerek és egy Amerikában felnövő között? Ha igen, akkor miben?

– Itt, Amerikában, más az iskolarendszer, nagyban más az értékrendszer, ez sok mindent befolyásol. Én tanítottam különféle iskolákban három évig. Az erőm nagy része arra ment el, hogy fegyelmezzek, ez talán sok mindenről árulkodik.Az itt nevelkedett gyerekek önbizalma viszont jóval nagyobb, talán ez előnyükre válik a jövőt illetően. Bátorítást kapnak bőven, több forrásból is, az meg jó dolog. Azt is alaposan beléjük vésik, hogy azok a győztesek akik soha nem adják fel. Ezt a megállapítást én is megerősítem. A pozitív gondolkodásra tanítás itt lényeges, akár otthoni keretek között is. Vagyis arra tanítják őket, hogy lehet nagyot álmodni, szorgalmasan munkálkodni a cél érdekében és hinni, minden erővel. Így minden lehetséges lesz, megnyílnak a kapuk a lehetőségek előtt.

– Magyarországon van több közhiedelem is az amerikaiakkal kapcsolatban. Ezek közül az egyik az, hogy buták, semmit nem tudnak a világ Amerikán túli részéről, ügyeiről. Te is így látod ezt?

– Általánosságban ezt kimondani semmiképpen nem igaz. Azt túlzásnak tartanám állítani, hogy buták, hisz általánosítani talán sehol sem szabad. Az itteni iskolarendszer sem tökéletes, de a világon talán mindenhol van helye a javulásnak. Amit én bátorkodnék leírni, az az, hogy az itteni tanárok habitusa talán valóban más. Egy tanórán belül sok az elhangzott bátorító szó. Ezt pozitívnak latom. A magániskola saját maga fenntartója, itt a tandíj rendszerint igen magas (átlag 18 000 dollár/év/gyerek). Ezt sokan nem tudjak megengedni maguknak. A privát intézmények szabad kezet kapnak és a tananyag teljesen az iskola profiljától függ. Az állami intézményeknél ez más, ott államilag standardizált keret alapján oktatnak. Az állami iskoláért nem kell fizetni, de ahol felépülnek, ott a környékbeli házak árai iszonyatosan magasak lesznek.

– No és a felsőoktatás? A világ talán leghíresebb egyetemei Amerikában vannak. Harvard, Yale, Berkeley, UCLA, amik így hirtelen eszembe jutnak. Vagy ezek csak híresek, de nem olyan jók?

– A felsőoktatás kiemelkedően jó, a felsorolt egyetemeken végzett diákokra valóban remek álláslehetőségek várnak, a diplomájukkal jó pozíciókat tölthetnek be. Szerencsésnek mondhatja magát az, aki ugyan vagyonokért (évi 60 000-100.000 dollárért), de ezen egyetemek egyikben veheti át diplomáját.

– Sok olyan vád éri a magyar oktatást, hogy nagyon jó elméleti alapokat ad, de a a gyakorlathoz, az életre jobban nevel sok más ország oktatási rendszere. Például az amerikai is.

– Míg otthon az oktatási rendszer konzervatívabb alapúnak mondott, az Egyesült Államokban lényegesen szabadelvűbb az intézményesített rendszer. Tapasztalat alapján állíthatom, hogy a lexikális tudás fejlesztésére itt kisebb hangsúly esik, míg a gyakorlati jellegű tantárgyak (science, music, art ) beépülnek a tantárgyak közé és elég nagy hangsúlyt kapnak.

– Ha csak rajtad múlna, akkor a magyar vagy az amerikai iskolai rendszert járnák végig a gyermekeid?

– Jó lett volna talán, ha a gyerekek otthon kezdhették volna el az első osztályt, de erre már nem gondolok, hisz a nagyfiam már hatodikos, ebbe a rendszerbe szokott bele, nagyon nehéz lenne neki a váltás, és a nagyobbik húga számára is, aki most töltötte be a tizedik esztendőt. A gondolat, hogy magyar rendszerű iskolát kéne netán elkezdeniük, ez számukra valahol ijesztő. Hát persze , hogy az, az ismeretlentől tart a gyerek, de én úgy gondolom, ha költözésre kerülne sor a jövőben, megküzdenének az akadályokkal, bár aláírom, hogy nem lenne egyszerű. A matematikát itt például egészen másként tanítják, talán otthon könnyebben tudtam volna segíteni a házi feladatban, itt önállóságra kényszerülnek, nem akarom én sem megkavarni őket egy másfajta magyarázattal, így itt maguknak kell megoldaniuk a kis dolgaikat.

– És mi a helyzet a magyar irodalommal, nyelvtannal, történelemmel?

– Kicsiny koruk óta sokat olvastam nekik magyarul. Olvasni tudnak, történelmi könyveket a nagyszülők küldenek, Mátyás király történeteit sokszor hallották már. Most kezdjük el együtt olvasni az Egri csillagokat. Így majd olvasnak is, és a történelemről is tanulnak. Egyébként van itt vasárnapi magyar iskola és a cserkészet is kiváló programot kínál az érdeklődő családok számára. Mi még nem éltünk ezzel a lehetőséggel, bár a szívem mélyén érzem, hogy kellene.

– Bár még nagyon fiatalok a gyermekeid, de ha most tippelned kellene, akkor melyikükből mi lesz felnőttkorára?

– Fiamat a tudomány érdekli, kutatónak készül. Nagyobbik lányom színésznői babérokra tör - megjegyezem megvan hozza minden adottsága. A kicsi húguk meg csak négy éves , belőle még minden lehet. Majd segítjük őket az álmaik megvalósításában, bárhol legyen is az.

– Így legyen. Tehát akkor ha valaki szeretne veled találkozni és személyesen fotósleckéket venni vagy csak beszélgetni az életről, akkor ősztől nyárig Kaliforniában, a nyári hónapokban a Balaton partján találhat meg, ugye?

– Igen. És persze egész évben itt, a hellomagyarok.hu szerzői között, valamit a nemrégiben újraindított honlapomon is, a ppreka.hu oldalon.

– Haha, köszi a promót és szép volt az önpromó is. Na és persze köszönöm szépen a beszélgetést. :)

– Én is köszönöm. :)