Odáig vagyok a miniállamokért, hiszen milyen vicces már az, amikor útlevél kell ahhoz, hogy átmenjünk az utca másik oldalára? Jó, nyilván nem kell útlevél, Unió van, Schengen van, a miniállamok pedig nagyobb szomszédaik hajójának nyomdokvizén lubickolva de facto beúsznak a szabad mozgás övezetébe mégha jogilag ki is maradnak a buliból.
Egyszóval, ha kicsit elábrándozunk utazás közben, fel sem tűnik, hogy mikor is ért véget Franciaország, és mióta is lehet enni a járdáról. A törpeállamok ugyanis mindig nagyon gazdagok. Találkozott valaha valaki éhenkórász San Marinó-ival, feslett zoknis liechtensteinivel, vagy korgó gyomrú andorraival? Hát én sem. Monaco pedig még a tehetős kollégái közül is eléggé kiemelkedik, mindenhonnan a rendkívüli és mérhetetlen gazdagság köszön ránk.
Monte Carlóba nem azért utazik az ember, mert kultúrára van kiéhezve. Egy kellemes sétát ugyan lehet tenni a belváros patyolattiszta utcáin, és jön velünk szembe egy-két mutatós palota, sőt a kaszinó előtti tér is elég pofás, még egy kisebb arborétum is billegeti magát előtte a városi köztér címén, de a városállam igazi bukhéját a valószínűtlen gazdagsága adja.
Monaco állampolgárait nemigen sújtják megszoritások, nem fizetnek jövedelemadót, az állami lakások bérleti díja nevetségesen alacsony, de ehhez csak a kivaltságos helyiek juthatnak hozzá. A társasági adó meglehetősen jelképes, banktitokban profik, szóval egy igazi európai adóparadicsom. Kicsire nem adnak, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az idei nyáron az egyetlen hely Monte Carlo volt, ahol konkrétan nem kellett fizetni a parkolóházban. Betudhatjuk ezt annak, hogy vasárnap dugtuk oda a környezetbe nem eléggé passzoló, nem annyira luxusautónkat, de nem vagyok benne biztos, hogy mondjuk hetfőn ennél sokkal többet kértek volna érte.
Ferrarik, Maseratik és Lamborghinik parkolnak szépen, katonás rendben a belváros tükörsima utcáin – hja kérem nem véletlen, hogy nem a körúton rendeznek Forma 1-es futamokat, hanem itt. A legnagyobb attrakció kétségtelenül a kaszinó, ahová a világ minden pontjáról szívesen libbennek be a pénzt elverni kívánók, miután ügyesen lehorgonyozták jachtjukat a kikötőben. A kikötő önmagaban megér egy misét, ha szeretnénk magunkat szánalmas kis porszemnek érezni – pazar hajók, luxus ameddig a szem ellát.
Ha a kötelező elemeket azért meg szeretnénk nézni, a listát viszonylag gyorsan kipipálhatjuk. Monaco 2 km², pikk-pakk bejárjuk a Hercegi Palotától a Katedrálisig. A Hercegi Palota 12. századi épület, egy szikla tetejére épült, és inkább emlékeztet egy erődre, mintsem kastélyra. Nem véletlen, hiszen az évszázadok során számos idegen nemzet támadásának nyomait kellett viselnie, nem ártott felvérteznie magát ellenük. 1297 óta van az uralkodó ház, a Grimaldi-család birtokában, akik azóta is itt élnek.
A Kaszinó kétségtelenul Monaco legfontosabb épülete, sokkal többen kiváncsiak rá, mint a Hercegi Palotára. 1863-ban nyitották, miután 1848-ban a szomszédos Menton és Roquebrune városok függetlenedtek a hercegsegtől, az így elesett az onnan származó adójövedelmektől, és gyorsan más bevételi forrás után kellett néznie. Az ötlet működött. A kaszinó a város központi terén emelkedik, gyakorlatilag a tengerparton, van pazar kertje, és egy pár designer butikja. Akkor is látogatható, ha éppen nem akarunk egy valag pénzt elhazárdírozni, de nem lesz ugyanaz az élmény, mint a rulettasztalnál.
Katedrális is van, méghozzá a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelve, kevésbé híres a cararrai márványairól, sokkal inkább arról, hogy itt temették el a leghíresebb monacói hercegnőt, Grace Kellyt.
Egy kellemes félnapot megér Monaco, de sokkal izgalmasabb odébbállni 15 km-el és belevetni magunkat Nizza forgatagába, sétálgatni a Promedade des Anglais-en és megmártózni a végtelen strandok valamelyikén és egy vagyont költeni parkolóra, esetleg az ellenkező irányba indulni, autózni szintén nagyjabol 15 km-t, és az olasz dolce vitat élvezni egy hatalmas adag frissen sült hallal. De az majd egy másik történet lesz.