Az olasz meló

A közösségi oldalak olaszos csoportjaihoz naponta érkeznek kérdések Taljánföld felé kacsintgató magyar kispajtásoktól, hogy hogyan is lehet errefelé helyet találni a munkaerőpiacon, tényleg édes-e a dolce vita, és hasonlók. Messziről jött embernek bizonyára hihetetlenül vonzó ez az ország, de sajnos Itália nem csak Colosseum, kristálytiszta tenger meg pizza, hanem a gazdasági válságot elég komolyan megszenvedő nemzet is.

Ha egy szóban kellene összefoglalni a témát, azt mondanám tragikus, sőt tragikomikus. Egyrészt ugyanis tényleg elkeserítő a helyzet, másrészt viszont az olasz munkavállalók kicsit a saját sírjukat ásták a gazdasági boom évtizedei alatt, aminek most súlyosan viselik a következményeit, de ezt egyszerűen nem fogják fel. Emiatt aztán meglehetősen gyakori, hogy a lelkes idevándorló – jellemzően feleség – évekig, vagy akár életfogytig tartó háztartásbeliségre ítéltetik ezzel a lépéssel. Persze vannak kivételek. Én is dolgozom, és még ismerősöm sem volt, de ehhez a bolygóknak egy olyan csodálatos együttállása szükségeltetett, ami százévente egyszer esik meg.

No és akkor az olasz munkaerőpiac rémálmai:

– munka törvénykönyve nem létezik, a munkajogi viszonyokat gyakorlatilag kizárólag kollektív szerződések, illetve a munkáltatók és a szakszervezetek által kötött megállapodások rendezik. Ezért fordulhat az elő, hogy az erősebb kutya elve alapján, a nagyobb cégeknél dolgozók több joggal rendelkeznek, mint akik a sarki fűszeresnél állnak a pult mögött.

– nagyokos szakszervezetek a bőség éveiben kiharcolták, hogy egy munkavállalót csak extrém esetekben lehet elbocsátani, ennek következtében mára gyakorlatilag lehetetlen határozatlan idejű szerződéshez jutni, csupa 2-3 hónapos ajánlatot látni ügynökségeken keresztül – ha egyáltalán – mivel főleg így válság idején egy cég sem kötelezi el magát örökre egy dolgozó mellett, akitől aztán nem bír megszabadulni. (Ez hála Istennek, vagy inkább Matteo Renzi 2014-es munkaerő-piaci reformcsomagjának változóban van. Renzi lehetővé tette a munkáltatói felmondást, egyelőre elég korlátozott mértékben, forr is a nép, az olaszok imádnak az első munkahelyükről nyugdíjba menni).

– az előzőekből következik, hogy a fiataloknak a Mount Everestet kell megmászni ahhoz, hogy valamilyen módon bekerüljenek a munka világába. A fiatalok munkanélküliségi rátája jelenleg 40% körül mozog. Az aktív munkaerő nagy része 40-60 közötti, ez érthetően nem kedvez az innovatív gondolatoknak, inkább csak annak, hogy hogyan betonozzák be egyre jobban magukat a rendszerbe.

– az  “érinthetetlenek”, akik határozatlan idejű szerződéssel veszik fel a fizetésüket mit sem fognak fel a helyzet súlyosságából, folyamatosan többet akarnak, de pont érinthetetlenségükből kifolyóan nem a munka hősei, de például: sztrájkolni nagyon szeretnek. Magyarul: nem termelnek, csak rombolnak.

– a nők nehezen találnak munkát. Az a faramuci helyzet alakult ki, hogy míg Magyarországon az ember akkor szül gyereket, ha dolgozik, és fel tudja nevelni, Olaszországban akkor, ha nem dolgozik, és az otthonlétét valamivel igazolnia kell (ezért majd biztos kapok, de tényleg nem egy ilyet látni). Ha egy dolgozó nő gyereket szül, nagyon jó eséllyel nem kerül vissza a pozíciójába, sőt, még a munka közelébe sem.

– raccomandazione: protekció. Nem is fűznék hozzá semmit. Az aranyat érő állami munkahelyeken pl. gyakorlatilag felmenőről lemenőre öröklődik a pozíció (és itt nem kell minisztériumi bársonyszékekre gondolni, még a posta is ebbe a kategóriába esik).

De ismétlem, semmi sem lehetetlen. Én mindenféle hátszél nélkül egyik napról a másikra találtam munkát, és még gyerekem is van, de ehhez ki kellett tűnni a tömegből valami olyannal, amiben az olaszokat nagyon könnyű megelőzni: nyelveket beszélni.

Ó, igen, és én a fejlett, haladó Északon élek. Arról csak elképzeléseim vannak, hogy Délen milyen lehet, hááááát... Remélem, hogy valaki meg tud cáfolni.

...és néha ilyen az olasz meló(Fotó: Flickr/Gianni Dominici)

Habár munkát nehéz találni, de így is van legalább 10 dolog, amit imádok Olaszországban.