A normális kerékvágás után

Az első munkanap Brüsszelben a párizsi terrortámadásokat követően

A normális kerékvágás után - Az első munkanap Brüsszelben a párizsi terrortámadásokat követően
A normális kerékvágás után - Az első munkanap Brüsszelben a párizsi terrortámadásokat követően

Terrorhelyzet van. Megint. Ülök a brüsszeli lakásomban, és azt elemzem, hogy miért éreztem magam máshogy ma reggel a metrón. A megszokott kedves vagy semleges tekintetek helyett miért volt az a kényszerképzetem, hogy egy kicsit mindenki óvatosabb a megszokottnál, hogy miért nézzük meg egymást alaposabban. Hogy miért okozott örömöt az, hogy leszállhatok a metróról, és juthatok ki végre a felszínre.

Brüsszel is érintett, méghozzá nagyon erőteljesen. A belga főváros Molenbeek nevű városrészében keresik azt a terroristát aki a támadássorozatot feltételezhetően kitervelte. Azon gondolkodom, hogy lehet, hogy az autójával elhajtott mellettem pénteken. Lehet, hogy ma. Azon gondolkodom, hogy Lili barátnőm biztonságban van-e. Azon gondolkodom, hogy le merjek-e menni a Rue Belliard-on ma ebédelni Éva barátnőm munkahelyére, mert nem sokkal indulás előtt megtudom, hogy az utca végén bombariadó van. Majd ülök, meredten bámulok magam elé, bevágom az ebédemet a táskámba és elindulok. Mert nem lehet máshogy. Meg hát például Lili is Molenbeekben lakik.

Molenbeek amúgy tényleg más. Inkább lakóövezet, kevés bolt, sok kávézó. Arab többség. Viszont. Nem gondolnám azt, hogy jogos lenne jobban félni Molenbeektől, sőt. Világos, nagy autóutak vannak, elég sok ember van az utcán. Érdekes módon még azt is gondolnám, hogy biztonságosabb. Itt élnek a legnagyobb százalékban arabok. Kifordított logikával még talán az is kijön, hogy indokolatlan lenne, ha oda szerveznének egy támadást (legalábbis én nem tudok róla, hogy ilyen történt). Emellett most is csak azért kapott nagy sajtóvisszhangot, mert a terroristákat éppen ott keresték (a cikk írása közben a BBC bejelentette, hogy Molenbeekben a rendőri alakulatok a pénteki támadás kapcsán befejezték a munkálatokat). A barátnőim közül párat már ért támadás itt, Brüsszelben (a világ egy veszélyes hely, akármennyire is szeretnénk ennek az ellenkezőjét hinni). És a támadások többsége túlnyomórészt elhagyatott környéken történt, és nem Molenbeekben, hanem például az Európai Unió negyedében. Lilihez meg amúgy is át kell ugranom a következő 1-2 napban. 

Visszatérek az ebéd gondolatához. Lesétálok az utcára. Az emberek ugyanúgy sétálnak szemlátomást, mint bármikor máskor. Szitál az eső. Megérkezem Évához. A bejáratnál elteszem a táskámba a telefonomat, át kell esnem a fémdetektoros vizsgálaton. Brüsszelhez már hozzátartozik a korábbi terrortámadások és fenyegetések óta, hogy rengeteg intézmény előtt katonák állnak éles fegyverekkel. Köszönök, már látásból ismerjük egymást. De látom. Látom, hogy belenéz a katona a táskámba. Nem lopva. De megértem. Rám is vigyáz, ahogyan az összes többi emberre is.

Bent sárga jelzés van újra, de nem érzékelek különösebb figyelmet, hacsak azt nem, hogy míg várok Évára, addig egy biztonsági őr szemmel tart. Éva megérkezik, kapok beléptető matricát. Leülünk ebédelni. Itt már tényleg nyugodtabb minden, az emberek tudják, hogy még ha a bejáratnál támadás is történik, annak az előretörését vélhetően megállítják a katonák és a biztonságiak. Ezt követően Évával beszélgetünk a hétvégéről. A reggeli vizsgámról. És akkor elindul a Párizs- téma.

Sok mindenről beszélgetünk. Hasonlóan gondolkodunk: a világ nem áll meg. Tudjuk már jó ideje, de főleg a zsidó múzeumot ért támadás óta érezzük, hogy Brüsszel is kiemelt célpont lehet. Beszélgetünk arról, hogy mindkettőnknek voltak az elmúlt napokban kósza gondolatai arról, hogy a hosszabb szakállú arab fiú előttünk az ábécében, vagy a reptéren nem-e ugyancsak az Iszlám Állam követője. Beszélünk arról, hogy szívesen beülnénk-e zárt térbe (például moziba, vagy étterembe). És eljutunk  a válaszig.

Még inkább biztosítjuk a barátainkat arról, hogy  igenis, hiszünk bennük, és megmutatjuk, hogy a belga, európai (Minek így hívni? ALAPVETŐ EMBERI) értékek irányítanak minket.

Nem hagyjuk, hogy az Iszlám Állam elérje a célját. Nem fogunk félni. Nem fogunk amiatt lemondani egy estét a barátainkkal, mert Molenbeekben laknak.

Még egy gondolat jut eszembe. Tamás barátom Amerikában él. Ő írta le egyszer, hogy mit él meg minden egyes nap. Hogy a terrortól való félelem már a mindennapok része, de az emberek haladnak az életükkel. Nagyon furcsa érzés az, hogy már mi is kezdünk hozzászokni. Azonban már nem ÚGY félünk. Vége van azoknak az időknek, amikor magatehetetlenül állunk a problémával szemben. Európa talán eljutott odáig, hogy megkeresse a megoldást. Azt a megoldást, ami újra békét hozhat a világ bizonyos részein. Egy olyan béke képét, ami mellett az emberek végre újra félelem nélkül élhetik az életüket.  

Tetszett? Oszd meg!