Túró Rudi és a latin lányok feneke

Ez az egész taxizás kezd már az agyamra menni, de hiába: Mexikóvárosban, ahol cirka két Magyarországnyi ember él, valakinek mindig mehetnékje van. Ez alól talán csak én lennék a kivétel, aki legszívesebben feldobnék valami függőágyat a falakból kiálló kampókra és benyomnám a "Lose yourself to dance" végtelenített Möbius-szalagját, valami jóféle barna sör (Indo, netán Negra Modelo, aminél már csak a Modelo Negra a jobb) vagy netán valami még jobbféle barna nő társaságában. 

Egy régi barátom – azóta már konzulátusi munkatárs – megjegyzése szerint, aki függőágyban állva tud, az mindenhol tud. Esetleg egyszerre mindkettővel, sőt, két barna nővel és barna sör, Michelada kombóval a sor a végtelenségig variálható. Egy ponton túl (lehetőleg a kezdőpont közelében) pedig már a fekete nők is beléphetnek a sztoriba. 

Szóval függőágy, sör, "Lose yourself to dance" – ami amúgy az alaplüktetését és a tapsot tekintve, nagyon hasonlít a korabeli Soul Train felvételekre. Ezekben egyébként bitang jó táncot lehet látni az afroamerikai feketéktől, hiszen fehér még véletlenül sincs a felvételeken. Itt egyértelműen kiderül, hogy mivel is váltották meg az Afrikából, Amerikába hurcolt – majd ott különféle vásárokon – a csúnyától, a fiatal és szépig, láncra verve, és az árakat felsrófolva, evolucionális, genetikai kiválasztódásra kényszerített fekete nők leszármazottai a világot. Valamint az is világosság válik, hogy mit is jelent a "move your moneymaker" kifejezés James Brown szájából...

Most legszívesebben a kedvenc témámról okfejtenék, ha nem kellene éppen a reptérre kiugranom egy fuvar kedvéért – ami halaszthatatlan (mint Chapónak az alagútásás). Egy turista házaspár érkezik az óhazából, és túró rudit is hoznak, így aztán lehetetlen nem teljesíteni a küldetést. Még akkor is, ha az adott napon nem közlekedhet az autóm, ugyanis a rendszám utolsó számjegye alapján, ez minden 8 évnél idősebb négykerekűt érint. Arról már nem is beszélve, hogy a jogsim is lejárt...

Na, de egyszerű az élet, ha egyszerűen éled. Az ördögöt meg már miért is félné az ember, pláne akkor, ha abban is rokonlelkek, hogy sohasem alszanak. Így hát: slusszkulcs, szürke kapucnis pulcsi, tornacsuka, és egy kis pénz, ami mindig jól jöhet, ha az éhes rendőrök megkenéséről van szó. A "mordida" az egy külön intézmény: a mexikói társadalmon belül éppen olyan fontos, mint a "mama soltera", csak az elsőnél ad valamit az ember, míg a másodiknál kap – legalábbis akkor, ha jó a zsugás, és jól keveri a lapokat... Az, hogy este van, alapvetően előny is, meg hátrány is lehet, ugyanis elméletileg így jobban el tud vegyülni az ember a néhány millió autó között, másrészt viszont a rendőrök is éhesebbek. Az éjszakai műszak mindig húzósabb, az éjszakai ragadozók világában csak egy fehér egér az idetévedt gringo bevándorló.

Mexikóváros by night(Fotó: Flickr/Solid Smake)

Persze engem se kell félteni azért, nem ma kezdtem. Egyenesen a nemzetközi reptér felé tartok, ahol csak úgy nyüzsögnek a rendőrök – ráadásul a megkenhetetlen – és minden jó érzésű ember rémálmaként elhíresült, "transito" alosztályból is dögivel képviseltetik magukat – na őket tényleg jó lenne elkerülni. Mégis miféle rendőr az Mexikóban, akit nem lehet kilóra megvenni?! Kezdőknek azért elárulok egy fontos infót: az a rendőr, aki a kocsihoz lépve köszönés közben kezet fog veled, az megvehető... ott már csak a pénz összege a beszélgetés és az alku tárgya. Az viszont, amelyik  kézfogás nélkül kezdi a forgalmi, jogosítvány (felesleges, rég lejárt) átvizsgálását – ott kampec a jószándékú korrumpálónak... Na mindegy, alapjában véve nem érheti az embert baj, ha megfelelően közelít a dolgokhoz – én márpedig általában mindig teljesen egyenesen jövök.

Menet közben épp azon gondolkodtam, hogy vigyek-e valami welcome drink típusú tequila mezcal duot, de végül úgy döntöttem, hogy a lejárt jogsira való tekintettel kihagyom ezt a lövést, és inkább egy Rihanna számmal kárpótolom magam. Ez a "Pour It Up" volt, ami oly hitelesen mutatja be a pénz, a drogok és a table dance-ek világát, és az ehhez készített videó végén olyan csábosan rázza a pénzcsinálóját az említett kis hölgy, hogy az embernek komolyan megfordul a fejében, hogy még a reptér felé vezető úton megszabadul valami kis baksisért a 16 éves kocsijától (valahogy úgy, ahogy azt Rihanna is teszi a klipben a szőrmekabátjával) és honfitársai kalauzolása helyett, a Bahama-szigetek felé veszi az irányt, ahol a fekete nők 24 órás nyitva tartásban, és váltott műszakban árulják bájaikat, kényeztetve a modern Odüsszeuszként a szigetre tévedő utazókat, kortól és nemtől függetlenül. 

A szexben nincs diszkrimináció, csak jó vagy rossz szex létezik, a többi nem számít. De mint tudjuk, a pénz forgatja a Földet, és az álmodozás az élet megrontója, így hát folytatom az utamat a reptér felé, más választásom amúgy sem lenne... Ugyanis, a gyorsforgalmiként működő Cicuito Interior belső sávjaiban oldalazok, közvetlenül a lezárt metrósínek mellett, versenyre kelve térrel és idővel, valamint a hátam mögött, nyugaton zajló naplementével, ami különös fényekbe vonja, ezt a 2200 méteren elterülő, misztikus fennsíkot. 

Gyógyíthatatlan beteg – énekli Romeo Santos, majd kisvártatva hozzáteszi: "quiero que hagamos el amor como animales" ("Úgy akarok szeretni, mint egy állat") és szó, ami szó, mélyen együtt érzek vele... Töprengésre sajna már nincs idő, mert lekanyarodván a Circuitoról kis felüljáró fel, majd kis felüljáró le, bal hajtűkanyar, terminál és már landolok is az egyes kapunál, ahol a kertek alatt iszkirizek a nyolcas kapu irányába, ahol elméletileg a turistaszalámik várnak. Ha csak addig a rendőrök ki nem szúrnak, de már miért is szúrnának ki? Fehér fejem van, és az esemény tiszteletére, még a biztonsági övem is bekötve, plusz a tequiláról is lemondtam – ideiglenesen... 

Az ördög, mint már fentebb írtam, nem alszik bennem, meg heten is laknak, hét halállal, amihez képest a mexikóvárosi rend derék őrei bizony csak ártatlan ministránsfiúk. Egy azonban biztos: a nyolcas kapuhoz érve, hiába kamillázok, mert a turistáknak hűlt helyük... Így a B-tervet veszem elő, azaz a reptér melletti kis utcácskák egyikében megpróbálok várakozni egy kicsit, majd 10-15 percenként tenni egy kört, hátha már kijöttek a poggyászellenőrzés, útlevélvizsgálattal tarkított reptéri akadálypályáról. A köröket meg kell futni, mert előfordulhat, hogy nem áll át a telefonjuk automatikusan az itteni frekire – akkor pedig kampec a kontaktnak. 

Persze, ahogy errefelé mondják: "perro no come perro" ("kutya nem eszik kutyát"),  ezért nem tudom őket direktben felvenni, mert a reptéri utasokat, csak a reptéri taxi veheti fel, én meg nem vagyok az, így csak hozhatnék utast, de körözni akkor is kell, aztán ha kijöttek a turisták, akkor valahogy majd óvatosan elsimítjuk a dolgot... Ha nem megy, akkor az a rendszámba kerülhet.

A reptér melletti kis utcákban állítom le a négykerekűt, errefelé rendőrnek hűlt helye, itt a gettó az úr, az itt lakók, akik nemes egyszerűséggel parkoltatással foglalkoznak, azaz ha valaki nem akar beállni a hivatalos, és egyébként – mexikói mércével mérve – meglehetősen drága parkolóházakba, annak itt kell helyet keresnie. Ez különösen este érdekes, mert olyankor talán a fény-árnyék művészi összjátékának köszönhetően, nem lehet eldönteni – legalábbis csak elég nehézkesen –, hogy az illető, simlis kinézetű fiatalember az autó őrzésével, vagy inkább eltulajdonításával lesz-e jobban elfoglalva. Persze ők váltig győzködnek, hogy"hé szőke, figyu tesó" (oye guerito, oye carnal) miközben lengetik a kezükben tartott piros feltörlőrongyot, amitől még izgalmasabb lenne a szitu, ha nem jöttem volna már épp elégszer az ő utcájukba ahhoz, hogy tudjam: no para, nem lesz gáz. Sőt, úgy döntök: körözzön a sas a rét felett, de én inkább visszagyalogolok a nyolcas és a kilences kapu közé, hiszen a reptér melletti utcácskák olyan szorosan összenőttek a reptérrel, hogy lényegében öt perc alatt már ott is vagyok, és megkezdem a szobrozást.

A Terminál 1-en, az E3-as érkezőben mindig nagy a mozgás, ide futnak be ugyanis a nemzetközi oversee járatok, köztük a legtöbb Európából érkező gép is. Ezenkívül azonban lényegében a világ minden tájáról érkeznek utasok, köztük rengeteg latin is. A latin nő pedig mint tudjuk külön fogalom. A művészi tökélyre fejlesztett csipő-derék, valamint popsi-mell arányok biztosítják, hogy eleje-hátulja rendben legyen, ha mégsem, hát nem riadnak vissza némi szépészeti beavatkozástól sem. Ez utóbbiban persze a szilikonnak is van szerepe, ami vizuális tuningnak tökéletes, de persze ha végigsimítunk a telt formákon, akkor előfordulhat, hogy azok lehűtik forróságunkat.

Egy prímás zenészhaverom mondta, hogy a venezuelai csajok kissé hűvösek... Mire én: Hűvösek?! Na ne szórakozz! – az egyik legbelevalóbb eresztések a latin mundóban, s bár Venezuelában még nem jártam, úgy gondoltam kiugrasztom a nyulat a bokorból és bőszen csóválni kezdtem a fejem. De nem lehetett kizökkenteni a haveromat a szituból, és felvilágosított, hogy a szilikonbetétekre gondolt, amik nem veszik át úgy a test melegét, mint az eredeti"extrák". Nos, igen, igazat kellett neki adnom. Egy azonban biztos: ahogy ezek a latin csajok teszik-veszik magukat az aulában, az megérne egy misét – az elkárhozás ellen, amibe magukkal rántanak – a járásuk, mintha valaki énekelte volna, a szűk répafarmerben, úgy rajzolódik ki az alakjuk, mintha maga a vágy rajzolta volna a legfelajzottabb pillanatában. A magassarkú kötelező, aminek a pántja úgy fogja keretbe a finom bokájukat, hogy az embernek azonnal kedve támadna elbíbelődni a csattokkal, pántokkal és egyéb női rafinériákkal, a teljes testfelületen... Szó ami szó, a csizma is nagy divat, persze az is csak magas sarokkal, de nekik ez a járásban nem akadály, és úgy libegnek el előttem a jellegzetes ringó járásukkal, mintha csak áramvonalas bárkák lennének Rio de Janeiro egyik öblében... Aki nem hisz nekem, kacsintson csak bele lentebb Farukko és Sean Paul közös számába, a Passion Whine de J. Balvin 6 AM című videójában is első osztályú a felhozatal. 

Hiába, a reggaetonról mint zenéről sok rosszat lehet mondani, de a stílus egy folyamatos tisztelgés a latin nő vonzereje előtt. Az meg ugyebár igen nagy. Legutóbb épp Culiacanba utazván, láttam különleges felhozatalt: szép tetovált lányokat, rendkívüli kecsességgel megáldva, karcsú, hajlékony virágszálakat, ami persze valahol érthető is, hiszen a Sinaloa-kartell fellegvárának számító városba örömmel utazik megannyi fiatal dáma, a latin világ minden tájáról, hogy szerencsét próbáljon az alvilág bugyraiban. Ha arrafelé jártok, ne hagyjátok ki a Black Lord, vagy a Geishas (gésák) nevű műintézményeket, ahol a palettát nem csak a mexikói, hanem venezuelai, kubai, argentin, brazil, kolumbiai szépségek is színesítik. Olykor a 17 éves korosztály tagjai közül is nagy eséllyel pályázva, valamelyik jó hangulatban levő drogbáró aznapi bevételének egy részére... A legjobb ezeken a helyeken, hogy nincs összeveszés, mert mindenki megtalálja a számítását. Na, de vissza a munkához, mert ha nincs pénz, nincs méz se, ahogy oly találóan elhangzik a Sangre por sangre halhatatlan jelenetében, közvetlenül a lövöldözés előtt: "first the money then the honey!"

A magyar turistát persze nem nehéz kiszúrni, mert még az átlagtól is értetlenebb feje van, egész konkrétan azt se tudja hol van. Ez persze a 12 órás út után, mínusz 7 órás időeltolódás alapján valahol érthető is. De azért az a"Te jó ég hova csöppentem már megint?!" arckifejezés sokat elárul: konkrétan azt, hogy azt se tudják, hogy hova csöppentek...

Hiába, van amin csak a tequila segíthet, vagy egy kedves honfitárs, aki épp jókor van, jó helyen. Jó estét, vagy inkább reggelt (ez mindig beválik) milyen volt az utazás? – Hosszú... jajj, te vagy az, de jó, hogy itt vagy! Ezzel meg is volnánk. Az élet szép és minden egy helyen, mint a bűvös kockában, ha összeraktad. Irány a reptér melletti kis utcák! Hárman fehérek, bőröndökkel, némi készpénzzel. miegymás – nem leszünk feltűnőek, hiszen még a sötétben is világítunk, és sír rólunk, hogy valahogy nem illünk a képbe. Aggodalomra semmi ok, le van zsírozva a biznisz, és különben is, ismernek már a simlisek, tudják, hogy korrekt csóka vagyok – mindig fizetek igaz, de előre soha, csak utólag. Ha minden szép és jó. Ez alapszabály, ha le akarsz húzni épségben, egészségben 10 évet Mexikóban.

Mexikóváros éjszaka(Fotó: Flickr/iivangm)

Everyday im shufflin everyday im hustlin, ez a műsor tesó, ezt már Rick Ross is megmondta. Tetszik vagy nem tetszik: money makes the world go round. Fizetek ahogy a nagy könyvben meg van írva, fix árszabás van, de ha jó a dumád, azért meg tudod győzni a latinokat, hogy nem ma kezdted, és ha kit tudod magadnak vívni, akkor megadják a tiszteletet. A kocsi is rendben, és a bőröndöket is segítenek bedobni. Gyors kézfogás, és már ott lapul a 20 pezó a kezében. Eso! A Centro Historicóba megyünk, ami alapvetően jó hely, bár este néhány utcája meglehetősen zűrös. Amúgy persze turistaközpont, Mexikóváros óvárosi része, történelmi negyed. Ilyesmi minden latin ország fővárosában van, általában mindenhol centrónak hívják, de például Havannában Habana viejo az elnevezése, tehát vannak variációk. A lényeg, hogy koloniális stílusú, és itt megtalálható szinte az összes nevezetesség: Bellas Artes, Torre latino Americano, a katedrális, Zocalo, Palacio Nacional, Casa de los azulejos. Szóval az egész negyed: a templom, étterem, szálloda, nevezetes épület, hostel sormintát követi, néha megspékelve egy seven elevenel vagy oxxoval.(itt fogalmam sincs mit akar mondani)  

Mi egy viszonylag ismert szállodába tartunk, amit hamar megtalálok. Az egyik utca jobbról egyirányú, a másik meg balról, kettes számrendszereben persze kérdezősködni nem árt, és néha jól is jön a segítség, emberben pedig nincs hiány. Oye szőke szállodát keresel, oye amigo, van parkolóhelyem stb. hangzik innen is, onnan is, de amikor látják, hogy csak érdeklődnék, kicsit megcsappanó lelkesedéssel, de azért útba igazítanak. A Centro mindig tele van emberrel, bár bizonyos részeit jobb sötétedés után elkerülni. Lényegében biztonságosnak mondható, persze nyilván a piros lámpán úgy megyek keresztül, hogy a turisták egyből megkérdezik: ugye már nem vagyunk messze... Messze éppenséggel nem vagyunk, csak egy a bökkenő: a Calla Maderót nemrég átalakította a kormány a függetlenség 200. évfordulójának a tiszteletére (valószínűleg azért, hogy ne lehessen azt mondani semmit nem csinálnak – a benzin áremelésen kívül) kizárólagos sétáló utcává. Eddig is az volt lényegében, mert az úttestet mindig ellepték a gyalogosok, de innentől kezdve hivatalosan is azzá vált, és nemes egyszerűséggel lezárták az autósok elől, valamint az úttestet is díszburkolat váltotta fel.

Catedral Metropolitana(Fotó: Flickr/roevin)

A Fiesta Inn, vagyis a szálló, ahova a turisták igyekeztek, és ahol anno én is eltöltöttem az első mexikóvárosi éjszakámat. Azt már mondanom se kell, hogy pont a Calle Maderón található, így hát pár udvariassági – meg közlekedési – kör után a környező utcák egyikében kb. fél sarokra a hoteltől elválunk azzal a felkiáltással, hogy majd összehozunk egy Teotihuacan túrát a holnapi nap folyamán. Így már tulajdonképpen csak egy dolgom maradt mára: a friss túró rudi szállítmánnyal hazaérni mielőtt elolvadna, és keresni valami jó Vanessa Blue videót. Tudom, hogy a mekák nem minden esetben vannak oda a gringo zenéért, de nem állhatom meg, hogy hazafelé letekert ablaknál ne bömböltessem Eazy-E-t (akit hajlamos vagyok valószínűleg, minden idők legnagyobb amerikai rapperének tartani,) ám nem várt meglepetésként, még a lányok is utánam fordulnak a soron abban a negyedben, ahova tartok. Nem szokás az amerikai zene, meg az sem, hogy a fehérek furikáznak, de nem laknék ott, ha nem tudnám elkerülni a bajt.

Most is búcsút intek a lányoknak, és irány a kéró. mert a reptéri transzferért kapott pénz másra kell, hogy mire azt majd legközelebb elmesélem.