2011 augusztusában költöztem Dániába, azaz pontosan öt évvel ezelőtt. Akkor, tizennyolc évesen, fogalmam sem volt, hogy mit várjak az élettől. Egyáltalán nem gondolkoztam el azon, hogy milyen emberként hagyom el az otthonom, és milyen emberként fogok egyszer majd visszatérni. Nem foglalkoztatott különösebben, hogy milyen értékeket viszek magammal külföldre, és mivel gazdagodhatom majd ott. Két célom volt: egyetemre járni és világot látni.
Hála Istennek mindkettő többé-kevésbé beteljesedett.Viszont mindemellett számtalan más, kevésbé kézzelfogható, mégis annál értékesebb dologgal ajándékozott meg ez az ország és az itt élő emberek.
Szerintem igaz azt állítani, hogy ha az ember egy másik országban, másik kultúrában szeretné az életét folytatni, akkor radikális változásokra számíthat a személyiségét illetően. Az a legérdekesebb az egészben, hogy a belső változásokra nem az átalakulási folyamat közben figyelünk fel, hanem már csak akkor, amikor vége ennek a transzformációnak, és szinte eggyé válunk a nemrég oly idegennek tűnő ismeretlen környezettel.
Úgy érzem, nekem most érkezett el az a pillanat, amikor ideje elgondolkoznom azon, hogy mit is tanított nekem Dánia. Mert pont most, amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt az országot egy rövid időre, érzem az előbb említett radikális változást magamon. Tehát íme az elmúlt öt évem öt legfontosabb leckéje.
Első lecke: Szeresd felebarátod (még ha más is, mint te)!
Dánia egy apró ország; népessége alig több, mint ötmillió fő, és a 2015-ös adatok szerint a lakosság durván tizenkét százaléka más országból érkező, vagyis bevándorló. Az ország mérete ellenére hihetetlen, hogy mennyiféle emberrel találkozhatunk itt. A lakosság sokszínűsége pedig jó érv arra, hogy a dánok igenis befogadó, elfogadó természetűek. Kíváncsiak a más kultúrájú emberekre, és lehetőséget biztosítanak arra, hogy az újonnan érkezők is képesek legyenek beilleszkedni a dán társadalomba. A másság számukra nem vita tárgya, legyen szó akár nemzetiségről, bőrszínről, vallásról, szexuális irányultságról, vagy bármi másról, ami valamilyen szinten is megkülönbözteti az adott személyt a dán normáktól.
Be kell vallanom, számomra az előítélet nélküli teljes elfogadás másokkal szemben nem mindig volt ennyire egyértelmű. Otthon, Romániában, ritkán találkoztam idegenekkel, vagy olyanokkal, akik `kilógtak a sorból`. Leginkább a tv-ből vagy internetről informálódtam más országokat, kultúrákat illetően, és hagytam, hogy az ott hallottak és látottak alapján alakuljon ki egy kép a fejemben az adott népcsoportól. Mondjuk az is elképzelhető, hogy a hétköznapjainkban szüntelen jelenlévő román-magyar marakodás is rásegített a más nemzetekkel szembeni elhamarkodott ítélkezésre. Viszont mára ennek már nem sok nyoma maradt, és ezt a Dániában eltöltött éveimnek köszönhetem. Számtalan lehetőséget kaptam nemzetközi közegben tanulni és dolgozni, úgyhogy sok időt töltöttem különböző kultúrájú emberekkel. Miután jobban megismertem őket, rájöttem, hogy annyit tanultam tőlük, amennyit tankönyvekből talán sosem fogok.
Második lecke: Csak a saját házad tájékán sepregess!
A dán emberek meglehetősen családcentrikusak, és a családtagok rengeteg időt fordítanak egymásra. Lehet ez az oka annak, hogy mások életével nem is nagyon foglalkoznak. Ezt egyáltalán nem úgy kell érteni, hogy fittyet hánynak mindenki más érzéseire vagy bajára, hanem úgy, hogy képesek meghúzni a vonalat a baráti csevegés és a másik privát szférában való turkálás között. A tisztességes távolság megtartása kulcsfontosságú a dánoknál.
Amikor elkezdtem dánokkal ismerkedni, nem értettem, hogy miért nem érdeklődnek olyan szinten irántam, mint én őirántuk. Aztán rájöttem, hogy velem, és az általuk személyesnek vélt kérdéseim sorozatával lehet a baj. Otthon megszoktam, hogy azok az emberek álltak mindig a legközelebb hozzám, akiknek a legtöbb szennyeséről tudtam. Akkor azt gondoltam, hogy ez így van rendjén. Mára megtanultam, hogy ennek pont az ellentéte a normális és egészséges: jó viszonyt ápolni valakivel, akire lehet számítani, akivel közös érdeklődési körötök van és, aki tisztel téged annyira, hogy nem zúdítsa a nyakadba az élete minden gondját-baját, és tőled sem várja el, hogy kiteregesd a személyes dolgaid.
Harmadik lecke: Ami a tied, azt tartsd meg magadnak!
Dánia jóléti ország, az életszínvonal az átlagnál jelentősen magasabb, és az emberek olyan javakat meg tudnak engedni maguknak, amelyek megvásárolása szegényebb helyeken évtizedekbe kerül, ha egyáltalán valaha megvalósítható. Mégis mindezek ellenére a legtöbb dán egyszerű életet él. Hiányt persze semmiben nem szenvednek, de a pénzt nem szórják két kézzel. Ha mégis úgy van, hogy túl sok a vagyon és nincs mit kezdeni vele, akkor inkább adakoznak és másokon segítenek. Nem kifele élnek, azzal a céllal, hogy más is lássa, hogy nekik mijük van, hanem csak saját maguknak.
Elméletileg ez lenne a normális mindenhol, de lássuk be, a mi társadalmunkban (és biztos sok más helyen is) számtalan példa adódik az esztelen pazarlásra és dicsekvésre. Dániai életem során jöttem rá csak igazán, hogy mennyire felesleges és önpusztító úgy élni, hogy az legyen az elsődleges célunk, hogy állandóan kinyilvánítsuk a világnak, miként megy a sorunk. Legyünk hálásak azért, amink van, és próbáljuk meg mindezt úgy felhasználni, hogy minket boldogítson anélkül, hogy más elismerését hajhásznánk!
Szeresd felebarátodat! Német-cseh-szlovák-lengyel-finn-dán-magyar barátság kezdete Koldingban 2015.(Fotó: Könyves Viki)
Negyedik lecke: Csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik!
Otthon megszoktam, hogy ha gyenge vagy eltaposnak, és ha hibázol, akkor könnyen bajba kerülhetsz. Ezért mindig a maximális teljesítményre törekedtem. Gyűlöltem (vagy inkább rettegtem) hibázni, mert tudtam, hogy minden baklövés következményekkel jár. Ha mégis úgy alakult, hogy valamit elrontottam, inkább hallgattam róla, minthogy másnak vagy magamnak bevalljam, hogy ezúttal nem sikerült megugrani a kitűzött mércét.
Ezzel a felfogással indultam neki a dániai életemnek is, egy görccsel a gyomromban, hogy mi lesz, ha nem tudok teljesíteni, ha nem tudom tartani az iramot, ha én leszek a leggyengébb az osztályomban? Első félév, első próbavizsgáján megbuktam. Kellemetlen érzés volt a pofára esés. Viszont nem vont maga után további kellemetlen következményeket, szabad volt tévedni, mert ugye a hibáiból tanul az ember, és gyakorlat teszi a mestert. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy senki nem csinált nagy ügyet a bakimból. És így ment ez a továbbiakban is, az órákon, a prezentációkon, a melóban és a hivatalos ügyek intézésekor. Ha valamit nem úgy csináltam, ahogy azt kellett volna, akkor mindenféle megaláztatástól mentes, építő kritikát kaptam, mely megtanított elfogadni a gyengeségeim és dolgozni azon, hogy következő alkalommal jobb legyek. A főnököm olykor kinevetett, hogy bolhából elefántot csinálok és olyan apró melléfogások miatt izgatom magam, amelyek rajtam kívül senki másnak nem szúrnak szemet. Aztán lassan sikerült elfogadjam, hogy hibázni természetes, sőt hibázni olykor muszáj ahhoz, hogy holnap többek lehessünk, mint, amik ma vagyunk. Úgyhogy öt év után képes vagyok gyomorgörcs nélkül szembenézni a hibáimmal, és dán higgadtsággal próbálok rajtuk szüntelenül csiszolni.
Ötödik lecke: Tanulni sohasem késő!
Sokáig azt hittem, hogy az az élet sorja (karrier szempontjából) az, hogy megszületünk, nagyjából huszonöt éves korunkig tanulunk és szakirányt választunk, majd elhelyezkedünk a kitanult mesterségben, és nyugdíjas korunkig abban a szakmában dolgozunk, ami mellett tizennyolc éves korunkban döntöttünk. Régen ez teljesen logikusnak, sőt majdhogynem szabályszerűnek tűnt. Az volt a furcsa, ha valaki nem ezt a `jól kidolgozott` sablont követte.
Aztán Dániában egy osztályba kerültem egy nálam 40 évvel idősebb, kétgyerekes nővel, aki egy jól fizető állást és karriert hagyott ott azért, hogy újra diák lehessen és tovább képezze magát egy teljesen új szakterületen. Ez számomra akkor teljesen abszurdnak tűnt. Aztán évről évre egyre több középkorú diákot véltem felfedezni az osztály padsoraiban. Nem csak az egyetemen, hanem a nyelviskolában is. Olyan emberekkel tanultam együtt, akik öregségükre döntöttek úgy, hogy Dániában próbálnak szerencsét. Összeszedték a kis motyójukat, és bátran belevágtak egy új kalandba, annak ellenére, hogy se a nyelvet nem tudták, se a kultúrát nem ismerték. Lassan kezdtem észrevenni magamon, hogy a tanulni vágyó, idősebb generáció iránt érzett szkepticizmusom kezd inkább őszinte elismeréssé átalakulni. Úgyhogy rájöttem, hogy azt a bizonyos rolót sohasem szabad lehúzni, mert az új lehetőségek tucatjával jönnek, csak meg kell találni a számunkra megfelelőt, függetlenül attól, hogy húsz, vagy akár hatvan évesek vagyunk.
Ez az öt pont elég tömör összefoglalása annak, amire az elmúlt öt év felnyitotta a szemem. És biztos vagyok abban, hogy sokan vagyunk itt még olyanok, akik hosszasan tudnánk mesélni arról, hogy milyen emberré formált minket a külföldi élet, honnan indultunk és hol tartunk most. Hogyha viszont nem jártál még idegenben, akkor, amint lehetőséged adódik pakolj és menj, mert a külföldön szerzett tapasztalat örökre nyomot hagy az emberben, és ezt semmilyen könyvből szerzett tudás nem képes pótolni.
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!
Könyves Viki
Szabó Dániel
