Bébiszitterként Olaszországban

Az élet mókuskerekében zakatolva az érettségi végeztével elkezdtem egyetemre járni – nemzetközi tanulmányok szakra –, de az első év után az asztalra csaptam. ELÉG VOLT! Hol vannak az igazi nemzetközi tanulmányok? Utazni akarok és új kultúrákat megismerni!
Így hát csapot-papot hátrahagyva – utólag beismerem, igen bátran – felregisztráltam mindenféle gondolkodás nélkül az egyik legnagyobb au pair közvetítéssel foglalkozó oldalra és úgy döntöttem, hogy a népmeséket megcáfolva, legidősebb királylányként elindulok a nagyvilágba szerencsét próbálni au pairként, legalább a nyárra. Aztán ebből egy újabb passzív év lett az egyetemen…

De, hogy mi fán terem is az a bizonyos au pair? Az"au pair" egy  franciából eredő szó, amit a családdal együtt élő – és annak a hétköznapjaiba besegítő fiatal lány (vagy fiú) megnevezésére használnak. Nagyrészt a gyerekekre vigyáz délután, hozza-viszi őket, rohangál velük egyik elfoglaltságról a másikra, néha kiveszi részét a konyhai munkában, valamint – ami az egyik legfontosabb manapság –, hogy szinte minden esetben mindezekkel párhuzamosan nyelvet tanít. Lehet szó angol, német, francia, orosz vagy valamilyen más világnyelvről – ami fontos lehet a gyerekek számára később a nagybetűs életben való boldoguláshoz –, avagy a két anyanyelvű gyerekek esetében segít, hogy ne felejtsék el egyiket vagy másikat. (Például itt Olaszországban nagyon sok hirdetést láttam olasz apuka és magyar anyuka mellé a magyar nyelv fenntartására.)
Cserébe persze szállást, étkezést és némi zsebpénzt kap az au pair, valamint – mivel a család mindennapjait éli – sokszor új helyekre utazik el velük. Előfordul az is, hogy a telefonszámlát és a bérletet is kifizetik, mindez megegyezés kérdése. Szeretném azonban már az elején  hangsúlyozni, hogy az au pairkedés egy nagyon jó tapasztalatszerzési lehetőség, de meggazdagodni, hatalmas pénzeket félretenni ebből a munkából nem lehet. Persze, magyar viszonylatban a zsebpénz (ami általában néhány száz euró havonta) soknak számít, de ha figyelembe vesszük a kinti árakat, ez az összeg tényleg csak arra elég Olaszországban, hogy fedezd az extra kiadásaidat. Egy-egy esti mókázás és sörözés a barátokkal, pár hétvégi városnéző utazás egy szomszéd városba – ha már külföldön vagy, vagy mi a szösz?! – vagy némi beújítás a ruhatáradba.

Jómagam néhány ismerősömtől hallottam korábban már erről a lehetőségről, és nagyon vonzott, hogy én is kipróbáljam. Így kerültem először Dél-Olaszországba, a Puglia régió közepén elhelyezkedő Traniba.

Lungomare(Fotó: Tárkányi Csenge)

Egy pillanat leforgása alatt csapott homlokon a felismerés:"Nem hiszem el! Itt vagyok!!!" Az otthon ismert olasz sztereotípiáktól eltérően hamar rá kellett jönnöm, hogy na de én most a "barbár" (csakis kedves értelemben használva) délre érkeztem. Az utak elég lehasznált állapotban vannak, a szieszta délután egy órától egészen ötig tart – és nem viccelek: szinte minden, de minden zárva van.

"A szomszédok hangosabbak, a pletykák gyorsabban terjednek, a házak falai jobban omladoznak, a nagy családi ebédek mindennaposak és hosszabbak."

Az egyik ott megismert barátom arról panaszkodott nekem, hogy kezdi unni, hogy minden nap délben haza kell mennie a szomszéd városban levő egyetemről ebédre, mert így diktálja az illem és a családi szellem. A buszok akkor jönnek, amikor akarnak, egyszóval:

"minden kicsit szétszórtabb, lassabb, nyugodtabb és hangosabb."

Természetesen: egy pillanat alatt beleszerettem mindenbe!

Nem volt nehéz megszeretni...(Fotó: Tárkányi Csenge)

Az északiak által csak 'terroni'-nak (földművesnek) csúfolt déliek teljesen szerethető népség. Mindenhol olíva- és citrusültetvények veszik körbe az embert ameddig csak a szem ellát. Gyönyörű tengerpartjaik vannak, messze földön híresek vendégszeretetükről és a konyhájuk egyszerűen fenomenálisnak és egyedülállónak számít még Olaszországon belül is.

Életkép(Fotó: Tárkányi Csenge)

A család, akire az internetes oldalon találtam rá és pár email és Skype-beszélgetés után döntöttünk egymás mellett, meleg üdvözléssel fogadott. Első kérdéseik közé tartozott – és aztán mindenki másnak is ott délen –, hogy van-e barátom, valamint mi a horoszkópom. (Ez máris sejtet valamit a mentálisukról, figyelembe véve mind a családcentrikusságukat, mind a babonásságukat – bár ugyanakkor a déli erős katolicizmusról sem szabad megfeledkeznünk, ami jóval érezhetőbb itt, mint például a"rohanó" északon, ahol a hétköznapok forgatagában nincs idejük a mély vallásgyakorlásra). Az előbbi kérdésre – akkor még –"nem"-mel válaszolva teljesen felizgattam őket, és elkezdték szervezni a kiházasításomat, hiszen"az nem lehet, hogy egy ilyen szép, fiatal lány pár nélkül legyen...", úgyhogy ezután folyton mutatták be nekem az újabb és újabb egyedülálló olasz macsókat.

"Nyári" au pairként a délelőttjeimet kellett a család egyedüli kislányával töltenem. Reggel 9-10 körül felébredtünk – a szülők időközben elmentek dolgozni – majd szépen nyugodtan megittuk a reggeli cappuccinonkat/narancslevünket és egy kis kekszet majszolva megnéztük az éppen virágkorát élő Peppa Pig legújabb epizódját. Rengeteget rajzoltunk, kézműveskedtünk, táncikáltunk a táncszőnyegén, valamint játszottunk a Barbie-jaival és bőszen mostuk a műanyag, csomós hajukat. Első nap kifejezetten élveztem a Barbie fodrászatot és úgy éreztem, hogy újraélem a gyerekkoromat. Másnap azért már kicsit kezdtem unni. Harmadnap furcsállón kérdeztem, hogy"megint"? Negyedik nap mit sem kérdezve felelősségteljesen hoztam a hajszárítót. Ötödik nap kezdtem mérgelődni. Hatodik nap, pedig csak nemes egyszerűséggel, ollóval a kezemben mosolyogtam:"Akkor ma mosás és vágás is lesz?"   Nyugalom: nem lett.

Kipróbáltam, milyen az élet itt(Fotó: Tárkányi Csenge)

Ebédre a szülők rendszerint hazajöttek, és mivel szerettek főzni, ők készítették el az ebédet mindig. Délután a kötelező érvényű szieszta mindenkire vonatkozott, úgyhogy a kislánnyal nekünk sem volt más választásunk, és"nagy duzzogva" eleget is tettünk az elvárásoknak és pihengéltünk a hatalmas balkonon, avagy lépést tartottunk Masha&Orso legújabb epizódjával. Délután a szülők nagyrészt otthonról dolgoztak, úgyhogy amint végeztek, átvették a stafétabotot tőlem és engedték, hogy azt csináljak egészen a következő nap reggeléig, amit csak szeretnék. Így sokszor az ott megismert új barátaimmal töltöttem az estét egy pizzázóban, vagy a parton csillagokat nézve és cseverészve az életről, de nem egyszer egy hajnalig tartó tengerparti buliban kötöttünk ki. Én nagyon megszerettem a családot, így nem egyszer elkísértem őket egy esti tengerparti sétára és fagyira, vagy a szomszéd városban élő nagyihoz vagy csak szimplán egy kiadós vacsorára a kikötőben. Természetesen ilyenkor mondanom sem kell, hogy a kislány folyton igényelte a figyelmemet továbbra is, de nem bántam. A nővérének éreztem magam. 

Az au pair élet tehát csupa ilyen"hatalmas" viszontagságokkal jár. Mindennek ellenére a mai napig úgy gondolom, hogy eddigi rövidke életem egyik legjobb döntése volt ebbe az au pair kalandba belevágni. 

"Nem igényel semmiféle komoly képzettséget, nem kell milliomosnak lenned és mégis bejárhatod a világot."

Elég ha jól kijössz a gyerekekkel, beszélsz angolul és egy cseppet rendszerető vagy és nem esik le az aranygyűrű a kezedről, ha némi házimunkát kell csinálnod. Valamint ha szereted a kalandokat és könnyen alkalmazkodsz másokhoz és más kultúrákhoz, akkor teljesen nyert ügyed van! 
Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy kipróbálja ezt a fajta ismeretszerzési lehetőséget!!

Én újra és újra végigcsinálnám, mert rengeteget tanultam és tapasztaltam. Az ember nyitottabb lesz a világra, jobban kezeli a problémákat és elfogadóbb lesz mindennel és mindenkivel szemben. Én nem változtatnék semmit azon, ahogy csináltam a dolgokat, mert minden egyes pillanata csak előnyömre vált. Kezdve attól, ahogy megbíztam egy vadidegen családban, lefoglaltam egyedül a repjegyemet, kiérkezve feltérképeztem a helyet, új barátokat szereztem – ebben sokszor segít a helyi aupair facebook csoport – és így tovább.

Én nem bántam meg, hogy belevágtam. Életem nagy kalandja lett belőle.

Tárkányi Csenge

Milánó, Olaszország