Nem szeretem a fogyatékos szót és a sérültet sem. Azok az emberek akikkel foglalkozom és akikkel együtt dolgozom, talán nem láttak még sosem naplementét vagy nem táncoltak soha egy egész éjszakán át, esetleg azt sem tudják, mi az, hogy szerelem. Mozgáskorlátozottak, vakok vagy mentális problémáik vannak, mégis úgy látom, teljes életet élnek, talán pont a mi segítségünknek köszönhetően. Sőt, néha azt érzem, én tanulok tőlük - pozitív hozzáállást és optimizmust biztosan.
Egy kicsit az én harcaimról
Tavaly éppen ilyenkor, amikor már tudtam, hogy hol fogom önkéntesként tölteni a következő egy évemet, a várakozás mellé azért egy kis izgalom is társult. Tudtam, hogy jól tudom kezelni a "másságot", hogy nálam jóval empatikusabb ember aligha létezik, de amikor elkezdtem alaposabban átnézni a leendő munkahelyem webes felületeit, felmerültek bennem kérdések. Például ilyenek:
- Hogy fogok tudni szót érteni olyan emberekkel, akik talán még a saját nyelvükön is nehezen fejezik ki magukat?
- Hogy kell segíteni egy vak/mozgássérült embernek úgy, hogy ne legyek túl sok?
- Nem fog-e sokkolni a látvány?
- Mi lesz, ha valaki mellettem kap bármilyen rohamot?
Közelebb akartam kerülni az eredeti szakmámhoz. Hát sikerült. Az igazság, hogy amivel találkoztam itt, az minden aggodalmamat bőven felülmúlta. Olyan mély vízbe dobtak már az első heteimben, hogy nem volt időm gondolkodni. Csak pár apró példa:
- Az első napjaimban autóba ültettek egy idegen országban, úgy hogy Apukám ezt biztosan nem tanácsolta volna... A vezetési stílusom, hát finoman szólva sem volt rutinos. A navigációs készségeimet pedig inkább ki se fejteném bővebben. Eredmény: 10 hónapja szinte minden nap vezetek, eddig baleset nélkül és imádom!
- Az összes svéd nyelvű megbeszélésen részt kell vennem az első héttől kezdve, úgy, hogy az elején a mosolygásban kimerült a svéd tudásom. Azóta már nagy vonalakban értem mi folyik körülöttem.
- Elvittem Lengyelországba egyedül, tíz napra egy csapatnyi svéd fiatalt (kerekesszékkel és viselkedési "problémákkal"). Csakis rám számíthattak, a felelősség óriási volt. Nem mondom, hogy mindig minden gördülékenyen ment, de mindenki hazaért egyben és azóta is életük egyik legjobb kalandjaként emlegetik ezt az utat.
- És igen, volt részem abban is, hogy valaki dührohamot kapott mellettem, nem is egyszer. Legutóbb vezetés közben. Az anyósülésen ültem és már pontosan tudtam, hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni.
Hálás vagyok, Svédországnak, a főnökeimnek, a munkatársaimnak, hogy ennyire bíznak bennem. Ezt ugyanis az elejétől kezdve érzem. Ha nem kerültem volna ide, jóval kevesebb lennék. No de elég az ömlengésből, mesélek inkább az egyszerűnek koránt sem nevezhető hétköznapokról és a hihetetlen munkatársaimról.
A munkahelyemről
Adott egy hely, a semmi közepén, egy svéd városban, ahol mindenkit üdvözölnek, akinek bármilyen funkciózavara van. A vezetők nem képzett szakemberek, de az életüket vagy a környezetüket valamilyen mértékben érinti egy - mondjuk úgy - betegség. A tevékenység nem a diagnózisokra, nem csak egy speciális csoportra korlátozódik. A lényeg inkább a csapatszellem, egy olyan közösség összekovácsolása, amely sok hasonló problémájú emberből áll. És a dolog működik, címkék és orvosok nélkül. Sokszor megéljük a csodát. Egy apró példa: van olyan autisztikus személyiséggel leírható kollégám, aki nagyjából egy évig ült a sarokban és nem szólt senkihez. Nem mondom, hogy egyből ő lett a hangadó a csapatban, de annyira megnyílt, hogy felvették az alapítványhoz és olyan komplex feladatokat lát el, amelyek során társalgást kezdeményez. Illetve említhetem a vak kollégámat is, aki telefonon értékesít, kávét főz, hegedűkoncerteket ad egy zenekarral és ha buliról van szó, imádja a whiskyt.
Hogy miben rejlik a csoda? Egyrészt magában a közösségben: különböző rendezvényeket és találkozókat szervezünk, szinte heti rendszerességgel. Ezeknek az a célja, hogy a tagok tapasztalatot és információt tudjanak cserélni és egyszerűen jól érezzék magukat hasonló emberek társaságában. Szerveztünk például előadásokat, koncertet, grillparty-t vagy szellemházat.
Másrészt: a Munkanélküli Hivatal hozzánk küldi azokat a megváltozott munkaképességű embereket, akik a problémájuk okán nem tudnak elhelyezkedni. Sokan hosszú távra munkalehetőséget kapnak nálunk. Mások azonban pár hónapos projektekre jönnek, ilyenkor igyekszünk találni nekik egy, a személyiségükhöz illő tevékenységet, pl. videó készítése a weboldalra, ház körüli teendők, fűtés kialakítása stb...
Svéd sajátosságok a fizikai és mentális problémákat tekintve
A munkánk során a svéd szociális ellátásra is van némi rálátásom: méltán híres. Az állam viszonylag magas támogatást ad a különböző segítő eszközökre, és nem csak fizikaiakra. A mozgássérültek mellé fizikai állapottól függően az állam ápolókat rendelhet, akár személyenként 8-at, akár 0-24 órában. Létezik egy ledsagning nevű tevékenység, ami azt jelenti, hogy mozgásban korlátozott embereknek segíthetsz egy-két apróságban és ezért pénzt kapsz a helyi önkormányzattól. Elmész bevásárolni, kávézni, moziba, sétálni, edzőterembe. Ugyanez megjelenhet mentális problémáknál is: például "problémás" tanulók kaphatnak egy mentort vagy asszisztenst, aki segít a jegyzetelésben vagy a tananyag elsajátításában, gyakorlatilag suliba jár velük.
Érdekes különbségek figyelhetőek meg a különböző mentális problémák diagnosztizálását tekintve is hazánkhoz képest. Svédországban elég gyakori diagnózis az autizmus és a figyelemhiányos hiperaktivitás (ADHD), de míg otthon ezeket csak gyermekeknek adják, addig itt kiterjesztették a felnőttekre is. Ezek azonban spektrumzavarok, egyénenként eltérő lehet a "mélységük". Van olyan kolléga, akin pl. csak annyit veszek észre, hogy introvertáltabb az átlagnál. Mások viszont nehezen értelmeznek érzelmeket vagy nehezen kezelik őket. Az viszont kétségtelen, hogy sokan sorban is állnak efféle diagnózisokért, ugyanis állami támogatás is jár vele. Általánosságban jellemző, hogy a pszichológia és a pszichiátria eléggé felkapott. Egyáltalán nem ciki pszichológushoz fordulni és sokszor egy sima társalgásban is említik, hogy szakember segítségét vették igénybe.
A mindennapok
Hogy milyen együtt dolgozni? Nem mondom, hogy mindig könnyű. Nem akarok kizárólag rózsaszín képet festeni: előfordul bizony itt is, hogy van aki csak büfézni jár az irodába, illetve az is, hogy valaki megpróbálja kibúvóként használni a "fogyatékosságát" ("ezt csináld meg helyettem légyszi, tudod, én hamar elfáradok"). Az első időszakban azt vettem észre, hogy minden hülyeséget bevállalok. Aztán épp a főnököm tanított meg arra, hogy kell határozottan elutasítani akár "beteg" emberektől érkező kéréseket is. Hiába vagy jószívű, nem rendelheted alá magad senkinek. Mára már szerintem sokat fejlődtem ebben.
Aztán meg kell érteni az adott személy korlátait is. Előfordult, hogy a nagy multis hátteremmel időre vártam egy fordítást, ami soha nem érkezett meg. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy csak nem a megfelelő embert kértem. Neki ugyanis igenis nehézséget okozott egy tízsoros fordítás is. Nem azért, mert nem tud angolul. Azért, mert nem tud hosszú ideig koncentrálni.
Az autista kollégák számára például fontos, hogy tudjanak minden apró részletet az adott feladatról. Ők a megszokott sémák mentén, rutin feladatokban nagyon jól működnek (vezetés, programozás, tanítás), de nem ötletelő típusok és ha beáll egy szokatlan helyzet, az okozhat nehézséget. A hiperaktív kollégák tudnak nagyon szórakoztatóak lenni az újabb és újabb ötleteikkel és kérdéseikkel, de nagyon kell arra figyelni, hogy ne hajtsák túl magukat.
Így működünk mi, néha vért izzadva egy apróságon, néha végignevetve a munkanapot. Én amolyan mindenes vagyok: cikkeket írok, önkénteseket keresek EU-s utazásokhoz, kapcsolatot veszek fel, eseményt és utazást szervezek, a helyszínen koordinálok, marketing anyagokat gyártok, a saját projektemet építgetem és svédül tanulok. Hetente egyszer elmegyek sétálni egy sclerozis multiplexben szenvedő hölggyel, és edzőterembe egy autista sráccal. Azt hiszem, mindketten hálásak ezért és persze a maguk módján ki is mutatják ezt. Minden nap úgy megyek haza, hogy azt érzem, a mai napnak volt értelme, mert tettem valamit azért, hogy valaki velem mosolyogjon...
Kapcsolódó cikk:
Kovács Csaba
Szabó Vivien
