Kanadába történt vándorlásom miatt mindig is nagyon érdekelt az itt élő magyarok története: ki, hogyan érkezett meg ebbe az oly távoli, hatalmas, sokszínű és talán éppen ezért ennyire befogadó országba.
Kálmán lakásában rögzítettem az interjút. Ez az a típusú otthon, ahová bármikor beköltöznél. Hívogató, szívmelengető és maradásra késztet. Dreisziger Kálmánt a montreáli táncházakból és az élénk népi életből ismerem, melynek sikeressége és népszerűsége nagyban az ő nevéhez fűződik. Úgy táncol, mintha nem lenne súlya, szinte úszik a levegőben. Magas, szikár és kísértesiesen emlékeztet Feldmár Andrásra (szintén Kanadában élő, magyar származású matematikus, pszichológus, pszichoterapeuta).
Kálmánt nem lehet nem szeretni, mosolygó szemű és mindenkihez van egy kedves szava. Nem utolsó sorban pedig valahogy mindig előkerül egy kis rövid ital a hosszú beszelgetésekhez.
– Hogyan kerültél Kanadába?
– 1956-ban, tizenegy éves koromban jöttünk el hazulról, Csornáról. Nálunk a férfiak döntötték el, hogy megyünk. Anyám nagyon nem akart elindulni, mondjuk az ő szemszögéből nézve igaza is volt, mert ő sokkal jobban értékelte az emberi kapcsolatait. Nekünk, gyerekeknek (a bátyám öt évvel idősebb nálam) persze nagy kaland volt, alig vártuk, hogy elkezdődjön! Apám akkor már ötven éves volt, de még buzgott benne a vállalkozó szellem: hentes volt és kocsmáros. De mivel nem tudta megtalálni a helyét Magyarországon abban az időben, így nem látta a jövőjét.
– Az út keresésben gondolom a forradalom sem segített.
– Így van, ráaadásul akkor még nyitva volt a határ is.
– Az soha nem merült fel, hogy Ausztriában telepedjetek le?
– Nem. Egyrészt túl közel volt Magyarországhoz, másrészt voltak ismerőseink Kanadában. Apám anno Bécsben hentesinasként dolgozott, megtanult közben németül és ki tudta járni azt a kálváriát, ami a kanadai papírokhoz kellett. Szerencsére így nem kellett táborba mennünk.
Először Wellandra (a Niagara-vízeséstől délre, 20 percnyi kocsiútra található) kerültünk, ami egy igen érdekes kis városka volt. Azon a kanálison van, ami a vízesést kerüli meg. Nagyon jól éreztük magunkat, két és fél évet éltünk ott, én nagyon szerettem.
Akkor kerültünk Torontóba, amikor a bátyám egyetemista lett, mert azt nem engedhettük meg magunknak, hogy két lakást bereljünk; így az egész család felköltözött a városba. 1960-at írunk ekkor.
– Vissza tudsz arra emlékezeni, hogy milyen volt gyerekként egy teljesen más kultúrába csöppeni? Mennyire zavart az például, hogy angolul kell beszélned?
– Oh, semennyire! Másfél év alatt megtanultam a nyelvet. Ezért is jó gyereknek lenni. Egy évet halasztottam, mert azt mondták, hogy a legfontosabb a nyelv ismerete. De ennek sem éreztem hátrányát, mert a magyar tanulmányaimnak köszönhetően én jóval előrébb voltam, mint a többiek. A tanárom például el sem tudta képzelni, hogy mondjuk osztásnál amit mi csak mondunk, arra simán emlékezünk: "marad az öt", mert az osztálytársaimnak le kellett írni.
– Igen, ha itt áramszünet van, akkor vége mindennek, megáll az élet a boltokban.
– (hangosan nevet) Na igen! Szóval, egyáltalán nem volt nehéz beilleszkednem, sőt! Az itt lévő óriási kulturális különbségek nekem rettenesem tetszettek. Máig emlékszem, hogy tizenhárom évesen azt mondtam: ez az életem legszebb éve!
– Ami neked kaland és boldogság volt, az a szüleidnek...
– Ők sokkal nehezebben viselték. Apámnak ugyan bejött a számítása: kezdetben egy gyárban dolgozott pár hónapig, aztán el tudott helyezkedni a szakmájában, később már üzeletet bérelt Torontóban. Vegyesboltja volt. Ott lakott az üzlet hátuljában, reggel hatkor nyitott és este tizenegykor zárt.
– Tehát azt csinálhatta, amit akart és amit szeretett.
– Így van. Szépen haladtunk előre. Idővel házat is vettünk. Én egy nagyon kellemes gimnáziumba jártam, imádtam! Érdekes, hogy az akkoriban kitűnőre végzettek 80%-ban zsidók voltak, húsz év múlva pedig mind kínaiak. Így változott Torontó belvárosa.
– Mitől jó egy iskola?
– Attól, hogy hagytak bennünket szárnyalni: verseket írhattunk, sportolhattunk, zenélhettünk, amit csak akartunk.
– Egyszóval meghagyták a kis vadhajtásokat, ugye?
– Így van.
– Hogyan keresztezte az utadat a néptánc?
– Úgy, hogy 1963-ban becsalogattak egy csodálatos népi együttesbe: a Kodályba, amit Zadubán Gyurka, az együttes vezetője az Állami Népi Együttes arculatára mintázott. Hatvan tagú vegyes kórus, tizenkét pár táncos és alkalom adtán verbúvált szimfónikus zenekar. Akkoriban a táncaink koreográfiák voltak, mi meg a ringlispil lovak (nevetünk).
– Ez az '56-os magyarok honvágyból elkövetett művészeti akciója volt?
– Igen, leginkább. Ott kezdtem én el táncolni. Idővel kikoptak a tánckari vezetők és két lehetőség maradt: megszűnik a társulat vagy a táncosok közül valaki átveszi a vezető szerepet. Így kezdődött a tánctanári történetem.
(Fotó: Dreisziger Kálmán)
– Mi hozta meg az áttörést?
– 1968-ban voltam először Magyarországon, látogatóban. Győrben, a Rába Együttest figyelve próbáltam kitalálni, hogy mit tudnék magammal vinni.
– Egyfajta néptáncgyűjtő körútra mentél?
– Bizonyos fokig igen. Első pár alkalommal rokonlátogatási céllal indultam el, aztán ez idővel elkopott, innentől kezdve csak a táncra összpontosítottam. A '70-es években egy éves nászútra mentünk és aztán Pesten is eltöltöttünk három hónapot. Isztambulba akartunk menni, de akkor éppen valami járvány söpört végig Törökországban és a görög határőrök nevetve mondták: bemenni bemehettek, a kijövetellel lehetnek problémák. Így ezt kihagytuk, de bejártuk szinte egész Európát: Angliától, Svédországon át egészen Romániáig. Jajj, de jó volt!
(mindketten egyszerre felsóhajtunk)
Amikor Pesten voltunk, akkor én nagyon sokat üldögéltem a Népi Együttes próbáin, Rábai Miklós bácsi volt ott a főnök. Nagyon kedves ember volt. Egyszer meg is illetődtem, mert nézte, ahogy jegyzetelek. Nem baj ugye? kérdeztem, de ő megnyugtatott, dehogy baj, csak nyugodtan. Pár évvel később, amikor először voltam táncházban, a Kassák Klubban, Halmosék és Sebőék vezetésével... az olyan hihetetlen élmény volt, hogy el nem tudom mondani. Végre lehetett szabadon táncolni, nemcsak koreográfiákat!
Hamarosan folytatjuk...
Kapcsolódó cikk:
Kaskötő Andi
