A férfi, aki Kodálynak táncolt – Egy emigráns története 2. rész

Az interjú első részéből kiderült hogy Dreisziger Kálmán – közel 60 év távlatából – hogyan élte meg gyerekként az Újvilággal való találkozást.  A befejező részből pedig megtudhatod, hogy milyen is volt Kodály Zoltán előtt táncolni. 

– Milyen különleges táncot láttál utazásaid során?

Kálmán és fia Dénes a feketetói vásárban(Fotó: Dreisziger Kálmán)

– Mert a cipésznek lyukas a cipője, ugye?

– Pontosan. Dénes ugyan ebben nőtt fel, táncolt a csoporton belül is. Aztán ő megcsinálta azt, amiről én csak álmodoztam, hogy de jó lenne otthon, az Állami Népi Együttesben  profiként táncolni, akár a leghátsó sorban is! Dénes Pozsonyban lett profi táncos, az Ifjú Szívek együttesben.

– Mesélj Montreálról, mikor jöttetek ide?

– 1986-ban, a két gyerekkel átjöttünk Torontóból. Itt kaptam jó állást, de csináltam mellette a táncot is. Mindig azt mondom, legyen kétéltű az ember. Abban nincs boldogság, ha az ember csak a munkájának él. Hála Istennek, mindig volt energiám, egészségem és szerencsém is, hogy el tudjam tartani a családomat, de mellette táncolhassak is.

– Amikor megérkeztél Montreálba, benned volt a vágy, hogy itt is alakíts egy tánccsoportot?

– Akkoriban itt három csoport volt: az Új Magor, a Gyöngyösbokréta és a Százszorszép. Én a Magorban segítettem be, de aztán átmentem a Bokrétához, majd tovább vittem a csoportot. (Jelenleg Dreisziger Dénes és Gissella Santayana, Kálmán fia és menye az együttes vezetői.)

(Fotó: Dreisziger Kálmán)

– A magyar nyelvet hogyan sikerült ilyen szépen megtartanod?

– Egyrészt sokat jártam haza, másrészt a feleségem is magyar, a gyerekeinkkel is magyarul beszéltünk otthon.

– Mi az eredeti szakmád?

– Építészmérnökként végeztem 1970-ben és akkoriban az a szak nagyon érzékeny volt az új rezgésekre. Én abban a szellemben tanultam, hogy majd olyan épületeket fogok tervezni, amiben az emberek jól érzik magukat. Kikerültem az egyetemről és mit láttam? Azt, hogy ez senkit nem érdekel. Összedőlt bennem a világ. De mivel mindig is szerettem írni, egy hirdető irodának kezdtem el írni.

– Reklámokat írtál?

– Igen. Idővel aztán gyógyszerreklámokra specializálódtam.

– Milyen érdekes, hogy a száraz szövegekkel töltött munkádat a szárnyaló zenével oldod fel.

– (rám kacsint) A város is inspirál. Nagyon szeretem Montreált! Minden reggel ugyanabba a kávézóba megyek, ugyanazokat az embereket látom, velük beszélgetek. Képzeld el, megyek ugye reggel a kávémért, az utcán üvölt egy nő. Odaérek és látja, hogy egy kézirat van nálam. Érdeklődik, hogy jól megy-e az írás? Jól, felelem, lépek tovább és a nő tovább üvölt a forgalom zajában. Nekem ez kell. Montreál sokkal közvetlenebb, melegebb és emberibb nekem, mint Torontó. Itt még a bolond is figyel a másikra.

Beszélgetésünket Kálmán egyik kedvencétől, Thomas Szásztól idézve zárnám (az már csak a véletlen műve lehet, hogy az említett úriember szintén magyar származású amerikai pszichiáter, egyetemi tanár): 

"Minden új dolognak a megtanulása egy támadás az ember öntudata felé. Ezért van az, hogy az önmagukat fontosnak tartó emberek nem tudnak semmi újat befogadni. A gyerekek, akik még nem jöttek rá, hogy ők mennyire fontosak, bármit megtanulnak." (Thomas Szász)