Mindig is tudtam, hogy a családnevem idegen (pontosabban: szláv) eredetű. Sokáig azt hittem, szerb vagy horvát lehet, de később kiderült, hogy szlovák. Igen, szlovák - vagy ha úgy tetszik, tót - felmenőim is vannak. Az is kiderült, hogy a nevünknek nem az eredeti írásformáját használjuk. A nagyapám születési bizonyítványában a név még magyarosan, így jelent meg: Laszlávik. Később, a kommunizmus alatt ezt románosították, és Laslavic lett belőle. Nos, egy szép napon egyszer csak kíváncsi lettem arra, hogy mégis ki volt a szlovák a mi családunkban?
A kíváncsiság 2012. tavaszán kapott el hirtelen. Édesapám ekkor azt ajánlotta, hívjam fel a 80 éves Jancsi bácsi rokonunkat, elhunyt nagyapám unokatestvérét és tőle kérdezzem meg, hogy s mint. Vasárnap volt. Azonnal tárcsáztam. Kicsit meglepődött, de örült az érdeklődésemnek. Ki is volt szlovák a mi családunkban? – kérdeztem én, ő pedig elég pontos információkkal szolgált. A beszélgetés közepén már sehogy se fért a fejembe, hogy ezeket a dolgokat mégis miért nem hallottam már hamarabb. Miért válaszoltam mindig csak annyit a családnevem eredete felől érdeklődő kérdésekre, hogy “szlovák eredetű név, valaki a felmenőim közül szlovák volt, de nem tudok többet”. Jancsi bácsi azt mondta, hogy az én üknagyapám szlovák volt és az 1800-as évek vége felé került a Bánságba. Jánosnak hívták őt is, 1853-ban született, és egy Ocsova nevű faluból költözött Mélynádasra, Temesvártól mintegy 40 kilométerre. Megígértem Jancsi bácsinak, hogy utánajárok a dolognak és hogy jelentkezem majd, ha vannak újdonságaim.
Úton, Szlovákiában(Fotó: Laslavic Tímea)
Beütöttem a Google keresőbe Ocsova nevét: a mai Szlovákiában, azon belül Zólyom megyében, Zólyom várostól nem messze fekszik. A Wikipédia szerint 1899-ig Ocsova volt a magyar neve, ma Nagyócsaként emlegetik. Megnéztem a Google Maps-on is, és nem hittem a szememnek: amikor egy évvel korábban, 2011-ben Selmecbánya közelében, a hegyekben egy blues-fesztiválon jártunk a párommal, egészen közel voltunk üknagyapám szülőfalujához. 2012. júliusában pedig ismét el szerettünk volna menni a rendezvényre. Nem volt mese: azonnal elhatároztuk, hogy akkor a fesztivál alatt megnézzük Ocsovát is, főleg, hogy csak 45 km volt a két település között.
A főútról letérve pedig már csak 5 km(Fotó: Laslavic Tímea)
Azt sosem gondoltam volna azért, hogy még a rokonaimra is rábukkanok ott - ráadásul nulla szlovák nyelvismerettel! Illetve nem is állt szándékomban utánuk kutatni. Egyáltalán nem is gondoltam volna, hogy valamit is találok! Csak egyszerűen meg szerettem volna nézni a helyet, ahonnan az üknagyapám elindult “világgá”.
Falutérkép a helység központjában(Fotó: Laslavic Tímea)
Szép tájakon át vezetett az út Ocsovára. Mezőkön és dombokon át, hegyek közt, erdőkön keresztül haladtunk a kocsival és hamarosan megérkeztünk. Gyorsan le is fotóztam magam a helységnévtáblánál, majd tettünk egy kört a faluban. A párom megjegyezte – természetesen inkább csak viccesen – hogy az üknagyapám helyében ő nem költözött volna el a hegyvidéki Ocsováról a lapos Bánságba. Valóban nagyon szép helyen fekszik a település, sőt, még kisreptere is van.
A helységnévtábla előtt(Fotó: Laslavic Tímea)
Ocsova szép kis helységnek bizonyult. Van két temploma is, az egyiket csak az autóból néztük meg, a másiknál kiszálltunk. A barátom győzködött, hogy keressük meg a plébániát és csengessünk be. Én ellenkeztem, hiszen nem beszélünk szlovákul, és azt már volt alkalmunk tapasztalni, hogy ők pedig nem beszélnek angolul - még Pozsonyban sem, hát még itt, a hegyekben. Ő azonban fogta magát és hívta a templom kapujára kiírt telefonszámot. Ekkor egy egész sor nagyon érdekes történés következett, egyik a másik után. Igazán döbbenetes volt.
Az egyik ocsovai templom(Fotó: Laslavic Tímea)
(Fotó: Laslavic Tímea)
A pap válaszolt. Beszélt valamelyest angolul és azt mondta, ő nincs otthon, de azonnal odaküld valakit. Kíváncsian vártunk. Egy nő érkezett biciklivel. Közben én egy papírra hamar leírtam, hogy Laslavic János (az üknagyapám) – Laslavic János Mihály (a dédnagyapám) – Laslavic Mihály (a nagyapám) – Laslavic Sándor (az apám) – és én. Elővettem az útlevelemet is. Jól tettem, mert a néni nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, de amikor megmutattam neki a rajzot, a rajz végén pedig magamra mutattam és az útlevelet is kinyitottam, mindjárt megértette, miről van szó. Nagy szemekkel bólogatott, majd azt mondta: “moment!" és elment. A barátommal egymásra néztünk és nem tudtuk mire vélni a dolgot. A kulcsért ment haza és kinyitotta a templom kapuját. Beléptünk. A templomkertben két sír állt, az egyikre ez volt írva: “Martin Laclavik – arcidekan”.
A sír(Fotó: Laslavic Tímea)
Teljesen ledöbbentem. Ez volt tehát az eredeti írása a nevemnek. A nénivel csak mutogattunk egymásnak. Viszont abból, hogy egy jó negyed órán keresztül részletesen – szlovákul! – körbevezetett és bemutatta nekünk a templomot, arra következtettem, hogy ennek a Martinnak a leszármazottjaként igen tisztel engem és díjazza az érdeklődésem. Próbáltunk tolmácsot keríteni a közelben lévő piacról, gondoltam, hátha beszél valaki magyarul, de sajnos nem találtunk senkit. Mindegy, a néni nagyon kedves volt, adott egy nyomtatott papírlapot is, amelyen a templom története szerepelt (szintén szlovákul), majd megfogta a vállam és egy finom, de határozott mozdulattal a szemben lévő épület felé fordított, mondván: “matriki”. Megvárta a bólintásomat, majd elköszöntünk. Mondtam a barátomnak, hogy akkor mehetünk is haza, ennyi már pont elég is volt. Végül mégis elmentünk abba az épületbe: a polgármesteri hivatal volt az.
Ott megint hihetetlen dolog történt. Ismétlem: szlovák nyelvtudásunk nulla. Bekopogtunk a titkárság ajtaján; a hölgy nem tudott angolul. Megint elővettem a papírlapot, erre azonnal a számítógéphez fordult. Mondom a páromnak: ha most kinyomtat nekem valami anyakönyvi kivonatokat az elektronikus nyilvántartásból, már tényleg elájulok. De nem: a polgármesteri hivatal fórumáról a saját bejegyzésemre érkezett választ nyomtatta ki nekem – én már el is felejtettem, hogy írtam oda két hónappal korábban. Egy ocsovai fiatalasszony válaszolt a kérdésemre, a titkárnő pedig leírta nekem a hölgy címét, telefonszámát és még egy ocsovai térképet is a kezembe nyomott. Ekkor már tényleg nem tudtam, mire is gondoljak. Megköszöntük a segítséget és továbbálltunk.
A polgármesteri hivatal(Fotó: Laslavic Tímea)
Megérkeztünk és becsengettünk. Szép, nagy, takaros ház volt; de nem jött ki senki. Ekkor a párom felhívta a polgármesteri hivatalban kapott telefonszámot. Ő nagyon határozott volt és élvezte is ezt az egészet. Szó szerint ezt mondta: “Itt állunk az Önök háza előtt, Ausztriából jöttünk, a barátnőm is Laclavik, azt hiszem, rokonok! Ismerkedni szeretnénk”. A vonal másik végén lévő nő – akiről később kiderült, hogy negyedik fokú unokatestvérem lenne – tökéletesen beszélt angolul, de sajnos éppen Csehországban tartózkodott. Amikor megtudta, hogy fesztiválon vagyunk és vasárnapig maradunk, azt ajánlotta, jöjjünk vissza vasárnap. Addigra otthon lesz és szeretettel vár kávéra. Így is történt: meggyes lepény és kávé várt a teraszon megterített asztalon. A velem nagyjából egykorú Elena az édesanyjával és az édesapjával együtt lakott a házban. Az édesanyja Laclavik lány volt, most a férje után már más nevet viselt. Maguk is érdeklődtek már a családfa után és elő is vették a rajzukat. Egy egész doboz fényképet is előkészítettek. Az elején természetesen nem tudtuk pontosan, mi is a kapcsolat közöttünk, illetve, hogy biztosan van-e. A családban több János (azaz Jan) is volt, hamar belegabalyodtunk a családfába. Nekem is voltak szkennelt fotóim a laptopomon és úgy véltük, még hasonlítanak is a felmenőink... Például a nagyapám és az a Martin, akinek a sírja a templomkertben feküdt és aki évtizedekig szolgálta az egyházat; de a család más férfitagjai is.
A jobb oldali képen a nagyapám; a bal oldali két kép ocsovai(Fotó: Laslavic Tímea)
Megegyeztünk, hogy “nyomozni” fogunk még mindketten és tartjuk a kapcsolatot. Kellemes délelőtt volt, az pedig hatalmas szerencse, hogy ők is a származásuk iránt érdeklődő, nyitott emberek voltak, és nem ijedtek meg, hogy esetleg valami örökség után kutakodok. Fényképezkedtünk is. A párom szerint én és Elena hasonlítottunk is egymásra, ami nekem nem volt nyilvánvaló, viszont engem pedig Elena édesanyja nagyon is a nagynénimre emlékeztetett, bár nem feltétlenül fizikailag.
A rokonokkal(Fotó: Laslavic Tímea)
Az “unokatestvérem” szerint a nagymamája többször is beszélt egy olyan családtagról, aki valahova elment, de sose tudták róla, hogy hová is. Állítólag akkor egy olyan világ volt ott, hogy többen is útnak indultak a jobb megélhetés keresésében, így került az üknagyapám is a Bánságba, mezőgazdasági dolgozóként. Azt is megtudtam, hogy az üknagyapám valóban szlovák, avagy tót volt, és nem szlovákiai magyar, mert ez a térség, ahol jártunk, Szlovákia szívének számít. Továbbá kiderült, hogy náluk ma már senki sem viseli a Laclavik nevet, mert a családban egy adott pillanatban mind lányok születtek, akik megházasodtak és felvették a férjeik nevét. A név tehát csak Romániában, a mi családunkban maradt fenn. Mi több, mivel nekem két fiútestvérem van és az egyik testvéremnek pedig két fia, Temesváron a név fennmaradása még egy jó ideig biztosítva van.
Későbbi levéltári kutatásaink során kiderült, hogy mi is a kapcsolat közöttünk pontosan. Közösen egy igen összetett és részletes családfát sikerült megrajzolnunk. Elena nálam is ügyesebb volt, egészen az 1700-as évekig vissza tudott menni. Nagyon régi levéltári iratokat küldött át nekem szkennelve, döbbenetes volt. Most tehát büszkén mondhatom, hogy az egyik ágon nyolc (!) generációra visszamenően ismerem a származásom. Utólag visszatekintve, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézzen utána a származásának és rajzolja meg a családfáját! Hatalmas élmény lesz!
Családfám(Kép: Laslavic Tímea)
Valamivel később a temesvári levéltárban én is megtaláltam feketén-fehéren annak a bizonyítékát, hogy az üknagyapám Ocsovából költözött a Bánságba, majd itt alapított családot. A többségében szerbek által lakott Lukareczbe költözött először, majd onnan Mélynádasra, ahol kocsisként dolgozott.
( Fotó: Laslavic Tímea)
Később elmentem Lukareczbe is, oda, ahol az üknagyapám annak idején családot alapított, de sajnos a házát már lebontották és most egy új áll a helyén. Most egy másik, anyai ágon “nyomozok” és tervezem a családfámat minden vonalon elkészíteni.