Románia nyugati részén, Temesvártól mintegy 40 kilométerre fekszik Mélynádas (hivatalos román neve: Nadăș). 1992-ben nyilvánították elhagyott falunak. Egy évtizeddel ezelőtt azonban érdekes dolog vette kezdetét: egy innen elköltözött család néhány odavalósi ismerőssel együtt piknik szervezéséről döntött. Egyszerűen csak összejöttek Mélynádason, gyermekkoruk és fiatalkoruk egykori helyszínen. A következő évben többen csatlakoztak hozzájuk, majd a harmadik évben ismét ott voltak, és most már sok-sok éve, mindig július egyik előre meghatározott vasárnapján megszervezik a mélynádasi búcsút.
Igaz, hogy egy elég zajos, román hagyomány szerint megszervezett, kicsit zsibvásárra hasonlító eseménnyé nőtte ki magát a találkozó, ahol Isten igéjét román nyelven hirdeti az ortodox pap, valamint román népzenére táncolnak a templom romjai körül, az udvarban. De mégis fontos, hogy az emberek szervezett keretek között is össze tudnak itt jönni és emlékezni. Sőt, úgy tűnik, a falu újraéled.
Mélynádason románok, magyarok és németek laktak – ahogy ez Románia ezen részén, a Bánságban természetes volt. Valamikor két iskolája, egy kultúrotthona és egy kastélya is volt, valamint két temploma: egy ortodox és egy katolikus. 1890 és 1921 között hétszázan laktak a faluban. 1966-ra a lakosok száma a felére csökkent, míg 1977-ben a faluban már csak 38-an laktak... 1992-ben Mélynádast hivatalosan elhagyott, kipusztult falunak nyilvánították. Ekkor ugyan még ott lakott egy család – egyetlen egy. És annak tagjai sosem hagyták el a helységet.
Mindez a román kommunista vezetés azon terve miatt történt, amely szerint a falvak nagy részének el kellett tűnnie a föld színéről. Az embereknek a városokba kellett beköltözniük: kellett a munkaerő a nagy üzemekben. Ezért Mélynádason az évek során egyre nehezebb lett az élet. Az iskolát megszüntették, az utak lassan járhatatlanokká váltak, a kollektivizálás megkeserítette az emberek életét. 1956-ban egy nagy árvíz lehetetlenítette el a mélynádasiak életét: sokan akkor hagyták el a falut, hiszen a víz mindenüket elvitte.
Az 1980-as években a mélynádasi lakosokra még egy utolsó csapást mértek: villany nélkül hagyták őket. Ekkor a falu a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről, ugyanis az innen elköltözött családok lebontották házaikat, hogy az alapanyagból máshol húzzanak fel maguknak lakást. Valamennyien a Temesvár körüli falvakba vagy éppen Temesvárra költöztek. Így történt ez az én felmenőimmel is: nagymamám és nagyapám két kisgyermekükkel, édesapámmal és a nagynénimmel Temesvár egyik kertvárosába költöztek az 1960-as években. Ez volt a házuk Mélynádason:
Nagyapám is és nagymamám is halálukig emlegették Mélynádast, sokat meséltek az ottani életükről, pedig egészen biztos, hogy egyáltalán nem volt könnyű ott. De valahogy mindig az volt az igazi otthon, amelyre szívesen emlékeztek vissza, amely hiányzott, amelyet néha meg akartak látogatni. És el is mentünk néha oda, bármennyire is járhatatlan volt az út. Nagyapám és édesapám sokszor kettesben, biciklivel látogatták meg a szülőfalut. Amióta megszervezik azonban ezeket a falunapokat, néha kavicsot is szórnak a földútra és így már más a helyzet.
Említettem, hogy az egyik család sosem hagyta el Mélynádast. Ők 2004-ig teljesen egyedül éltek a faluban. Békében hagyták őket, de adminisztratív okokból egy adott pillanatban arra kérték a családot, hogy az irataikat és állandó lakhelyüket tegyék át Temesrékásra, egy közeli faluba, még akkor is, ha továbbra is ott szeretnének élni Mélynádason. 2004-ben azonban csatlakozott hozzájuk még egy család: új házat húztak fel a tagjai a régi telken. A 2011-es népszámlálás szerint Mélynádasn nyolcan laktak. Mostanra pedig már több volt lakos is épít hétvégi házat a faluban, vagy tervez ilyesmit. A magyarázat egyszerű: az utolsó három kilométer kivételével a faluba most már elég jó minőségű út vezet, az utcán pedig – hihetetlen módon - szép sorban állnak a villanyoszlopok.
A falu természetesen mégis elég lehangoló képet fest. A volt házhelyek felismerhetőek. A téglákat elhordták, a vályogból készült falak azonban összeomlottak és kis buckákat alkotnak: minden ház helyén csalán nő, a volt virágoskertekben pedig tavasszal a tulipánok, nárciszok és hóvirágok is kibújnak a földből... Fájdalmas, ugyanakkor szívmelengető látvány.
Megmaradtak a régi kutak is, egyik-másikban víz is van. Lehangoló képet fest a mélynádasi temető is, ahol képtelenség már gondozni a sírokat, annyira a birtokába vette a helyet a természet. Mégis van egy esztétikája.
A közelben lévő táj csodaszép, így sokan abban reménykednek: valamikor Mélynádas még turisztikai attrakcióvá nőheti ki magát.
Számomra is kedves Mélynádas emléke, és nagyon örvendek annak, hogy furcsa módon rengeteg fényképe van a családnak onnan. Nagymamám szerint annak idején néha profi fotósok is megjelentek ott: egyszerűen csak járták a falvakat és felajánlották szolgáltatásaikat. Az emberek pedig szívesen fényképezkedtek. Sok-sok első osztályú fotó van ezért Mélynádasról a családi albumban. Az emberek bementek ugyanakkor a városba is a fényképészhez, ilyen fotók is vannak szép számmal. Másoktól is gyűjtöttem már és ezeket egy Facebook-oldalon népszerűsítem, hogy bárki megnézhesse őket és emlékezzen Mélynádasra.
Sőt, a szüleim háza előtt most is ott áll egy olyan növény, amelyet még Mélynádasról hoztak el a nagyszülők, szekérrel. Gyökeret eresztett és már többször szét is kellett ültetnünk, olyan jól megy sora. Nagyszüleimnek talán nem sikerült olyan mély gyökeret ereszteniük az új otthonban, az ő gyökereik mindig is Mélynádas földje után sóvárogtak.
Ennek a képnek a közepén látható az a bizonyos növény. És ez egyben a legkedvesebb fotóm is Mélynádasról, nagyon tetszik, ahogy megkomponálták.