Huszárbecsület

Idestova 10 éve élek az USA-ban, de még mindig rácsodálkozom egyes dolgokra. Mások meg folyamatosan lenyűgöznek. Ez utóbbiak közé tartozik a katonák itteni társadalmi megítélése – legalábbis magyar szemmel.

Nehéz egyes országok kultúráját összevetni (talán nem is szabad), főleg úgy, hogy már csak az egyikben élek. Így lesznek ebben a szösszenetben kissé fura részek, de olvastam már ennél rosszabb összehasonlítást is. Úgyhogy uccu neki, most, hogy a tiszteletköröket leírtam.

A kilencvenes évek közepén, “öreg” fejjel, a főiskola elvégzése után töltöttem le egy éves – akkor még kötelező – sorkatonai szolgálatomat. Nem panaszkodom, jó dolgom volt, írnok voltam Pesten és a kiképzés után nem sokkal gyakorlatilag naponta járhattam haza, aludhattam otthon. A gondot inkább az jelentette, hogy az eltávot csak katonaruhában engedélyezték. Igen ám, csakhogy katonaegyenruhában mászkálni a pesti utcákon a kilencvenes években rosszabb volt, mint a laktanyában aludni. Nem pusztán a VÁP-osok (katonai rendészeti járőrszolgálat) miatt, akik vadásztak a sorkatonákra, hanem amiatt is, hogy akkor huszonévesen már szerettem valahogy felöltözni. Ez utóbbi talán érthető, hisz melyik fiatal választana ma egy kényelmetlen egyenruhát, ha lehetne laza utcai viseletben is?

Amint a laktanya kapuján kiléptem, úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Volt aki kuncogott, mert látta, hogy nem egy 19 éves kiskatona arca bújik ki a sapka alól. Volt aki látta, hogy elfelejtettem végig begombolni a zakómat, de nem szólt, mondván, hadd figyelmeztesse a szerencsétlent majd a VÁP-os. És volt olyan eset is, amikor metró helyett hiába stoppoltam hazafelé, a kutya sem vett fel, mert a katona ugye nem “kiszámítható” ember. Ha pedig ittam valamit valahol útközben hazafelé, akkor hol sajnálatot éreztem, hol meg azt, hogy tőlem jattot sosem látnak. (Való igaz, nem is lett). Egész egyszerűen nem volt jó angyalbőrben mászkálni az utcán akkoriban. Tegyük hozzá, nemcsak az utcán.

Természetesen azóta sok minden megváltozott, túl azon, hogy eltörölték a sorkatonaságot. Keveset vagyok otthon, de amikor Magyarországon jártam, nem láttam egy katonát sem egyenruhában. Biztos akad néhány elhivatott hivatásos, de nem hiszem, hogy azok közül is sokan büszkén viselnék a mundért a civil életben is. Ebből kifolyólag nem tudom, hogy ítéli vagy ítélné meg a magyar társadalom őket manapság. Azt azért valószínűleg tartom, hogy nem veregetik meg a vállukat otthon, nap mint nap. Nem engedik előre őket és nem élveznek semmilyen különösebb kiváltságot (értsd: nem anyagi).

Nem volt ez ám mindig így! Nem vagyok katonatörténeti szakértő, de huszáraink dicső világhírét követően, a két vesztes világháború után katonáink a tiszteletet inkább csak félelemből vívták ki a szocializmus első évtizedeiben. A rendszer leépülésével egyre inkább sajnálat tárgyává váltak, majd jött – szerintem a legalja – a rendszerváltás, amikor aztán elvesztettek minden még létező és megmaradt tiszteletet a társadalom részéről. A nép gyakorlatilag leírta a katonákat, tegyük hozzá, mint megannyi mást és más foglalkozást is. Bezzeg mikor jött az árvíz, meg a hó! Akkor aztán volt duplakávé "drágakiskatonámdeszeretlek“-kel, cukor helyett!

Az ihletet ehhez az íráshoz egy másodpercnyi elkapott – számomra legalábbis fantasztikus – pillanatkép adta a minap, amikor a Newark repülőtéren jártam.  Ahogy mentem a beszállókapum felé, láttam egy fekete, nagyon fiatal katonát, terepszínű egyenruhában, amint egy kis bolti eladó otthagyva standját, kezet nyújt neki és valami hasonlóval üdvözölte:

"Sir, thanks for serving our country, God bless you for what you’re doing!"

Kár hogy nem tudtam lefényképezni azt a pillanatot, amikor a katona fülig érő szájjal fogadta az eladó kézfogását. Igazítva gallérján, kihúzta magát és büszkén odasétált a beszállókapujához, ahol a gyerekek és mozgáskorlátozottak mellett többek között őt is elsőként szólították a beszállásnál (priority boarding). A kamerám talán – a kép sarkában – még azt a pillanatot is elkapta volna, ahogy a boltos tovább követi mosolygó szemekkel a katonát, mielőtt visszament volna a standjához. Nehéz visszaadni ezt az életképet, de remélem átjött a fotó nélkül is.

Nem sorolom, hogy milyen más és mennyi ehhez hasonló élményben volt már részem, mert unalmas lenne, és otthonról talán visszásnak is tűnne. Ebben a jelenetben viszont minden benne volt, minden korábbi hasonló katonás élményem az Egyesült Államokban, és sajnos minden, ami otthon nem.

Ennyi.