Jártunk már a Távol-Keleten és Egyiptomban is, ahol az állattartásnak más kultúrája van, mint nálunk. Ráadásul ezeken a helyeken rengeteg a kóbor állat és megtűrik őket közvetlen közelükben, gyakran még étkezések alkalmával is. A higiéniai viszonyok messze alulmaradnak Európához képest, de a legtöbb odalátogató ezzel tisztában is van. Nem véletlenül írnak elő különböző oltásokat és óvintézkedéseket a nyugatról érkezőknek. Ez alkalommal azonban az európai kontinensen maradva ért minket néhány kellemetlen meglepetés.
Május végén érkeztünk Ciprus szigetére és a kezdeti nehézségek ellenére (a munkaadónk nem talált nekünk szállást időben) egy szép kis jacht fedélzetén találtunk átmeneti otthonra. A főnökünk jó kapcsolatot ápol a hajó tulajdonosával és időnként kibérel 1-1 kabint az alkalmazottak számára. A tulaj egy középkorú brit hölgy, Anne, nemcsak az átmeneti vendégekkel osztja meg otthonát, hanem állandó társa is van: egy hűséges macska személyében.
Én magam nem vagyok oda a macskákért, a kis kölykök ugyan mindig aranyosak, de szeszélyesek és számomra mindig is volt valami fenyegető a hirtelen mozdulataikban, a szemük villanásában, hogy a hosszú karmaikról ne is beszéljünk. De hát mit lehet tenni egy ilyen helyzetben, örülünk, hogy befogadtak minket valahová az éjszaka közepén, leküzdjük minden ellenérzésünket és beköltözünk egy macskás otthonba.
Eleinte egész simán ment minden, már-már kezdtem azt hinni, hogyha szerelembe ugyan nem is esünk, szépen, békésen eléldegélünk majd egymás mellett, főleg mert csak egy hétről volt szó, a főnökünk ismét rákapcsolt a szálláskeresésre és megígérte, hogy pár nap múlva, már nem a hullámok ringatnak majd álomba minket. Egyik reggel azonban épp a müzlimet készítettem, amikor újdonsült macska barátném felugrott a konyhapultra közvetlenül elém és szabotálta a reggeli készítési projektemet. Egyszerűen nem hagyta, hogy beleöntsem a tejet a tálba, amikor pedig próbáltam arrébb pakolni a tálkámat, rám nézett a szokásos „én vagyok az úr a házban” tekintetével és nyávogott is egy jó hangosat, hogy biztosan higgyek neki, ha tovább próbálkozom, megjárom. Már épp azon voltam, hogy megadjam magam és végignézzem, ahogy elissza előlem a tejecskét, amikor Anne észrevette a konyhai tűzharcot és beavatkozott, rárivallt a cirmosra, majd fogta és bezárta a ketrecébe. Ezután végre hozzákezdhettem a reggelimhez és fél szemmel mertem csak a ketrecre sandítani, amikor lenyeltem az utolsó falatot. A cica persze engem nézett, visszagondolva előfordulhat, hogy kicsit eltúloztam a dolgot, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy elástam magam előtte, amint egyszer kiszabadul a rácsok mögül bosszút fog rajtam állni.
(Fotó: Follow The Wind)
Szerencsére ezt az incidenst követően megtaláltuk a megfelelő lakást, búcsút mondtunk a romantikus kis jachtnak és a szárazföld felé vettük az irányt. Nagy volt a boldogság, amikor beköltöztünk, végre kipakolhattuk a ruháinkat a bőröndökből, tudtam vacsorát főzni az uramnak és a wc-t is le lehetett húzni, arról nem is beszélve, hogy néhány pókon kívül semmilyen házi állat nem várt minket abban a tudatban, hogy betolakodók érkeztek.
Ahogy az lenni szokott a mámoros boldogság nem tartott sokáig. Második napunkon érkeztünk haza a munkából este 7 fele és mit látnak szemeink, több tucat macska gyűlt össze a lakásunk előtt. Mint utóbb kiderült, vacsoraidő volt nekik. Egy idősebb néni szállt ki a kocsiból, nem viccelek, legalább 5 kg macskakaját vett elő a csomagtartóból, és minden egyes cicának saját tálkát rakott le a földre, amibe aztán belepúpozta a töménytelen mennyiségű konzervet és száraz kaját. A pillanat hevében megfordult a fejünkben, hogy szólunk neki, hogy ha már ő ekkora macskabarát, esetleg a saját háza elé csalhatná őket, ahelyett, hogy elautózik elénk és ide szoktatja az egész csapatot. Azért inkább lenyeltük a békát, nem akartunk rögtön az első heti itt tartózkodásunk alatt vitát a helyi lakosokkal.
Hamar rájöttünk, hogy nem a néni hódol egyedül ennek a hobbinak, több embert is láttunk már, akik gondozták és simogatták ezeket a kóbor állatokat. Sőt az utcákon is hemzsegnek, az éttermekben is etetik őket és a legritkább esetben van gazdájuk, általában vadon élnek, a helyiek pedig időről időre megetetik, megitatják őket. Még az sem riasztja vissza az embereket, hogy némelyik állaton látszik, hogy beteg, váladékozik a szemük, foltokban hullik a szőrük stb. Utánanéztem hát honnan ered ez a nagy macskaszeretet itt Cipruson. Kiderült, hogy Szent Heléna hozta be a macskákat a szigetre, hogy megegyék a rengeteg hüllőt és majd’ 10.000 évvel ezelőtt itt háziasították őket először. Amolyan nagyra becsült, szent állatoknak számítanak itt, akárcsak Egyiptomban. Két elterjedt macskafajta is él most a szigeten, a már említett betelepítőről elnevezett Szent Heléna és az Afrodité.
Ennek tudatában már kevésbé háborodok fel az itteniek macskákhoz fűződő viszonyán, reggelente ugyan kerülgetnem kell néha a halfejeket a bejárat előtt, és a pontban este 7-kor történő etetést sem várom repeső szívvel, de ha jön a néni és széles mosollyal rám köszön, viszonzom neki és megtartom magamnak a véleményemet. Minden kultúra más és más, van, amit talán sosem fogunk megszokni egy adott országban, de amennyiben mi vagyunk a vendégek, nekünk kell alkalmazkodni, és ha nem akarunk minden nap bosszúságot, meg kell próbálni a másik szemével nézni kicsit a világot, hátha akkor könnyebb elfogadni a sok furcsaságot.
Kapcsolódó cikk:
Follow The Wind 
Fekete Szilvi