A rendszerváltás óta élek Ausztriában. Szeretek itt lenni, amióta megtanultam az ő nyelvükön beszélni - vagyis helyi dialektusban -, el is fogadnak. De most mégis egy ausztrál történetet szeretnék megosztani veletek.
Hogy mi közöm nekem Ausztráliához? Ott él a testvérem. Szinte egyszerre hagytuk el Magyarországot, ő oda ment férjhez, én meg ide jöttem dolgozni. 2014 februárjában mentünk ki a párommal hozzá, mert férjhez ment a lánya, a keresztlányom, és meghívtak az esküvőre. Annyit még tudni kell, hogy a húgom az első férjétől, a keresztlányom apjától azóta elvált, és a második férje egy ír származású bevándorló. Tőle van a kisebbik lánya. A családban egymás között angolul beszélnek, senki, még a lányok sem tudnak magyarul. A keresztlányom párja angolszász dél afrikai, tehát fehér bőrű, de nem búr. Ők meg az apartheid végén hagyták el az országot, és Ausztráliában kötöttek ki. Szóval adva volt egy magyar szülőktől, Magyarországon született Ausztráliában felnőtt lány, és egy dél-afrikai fiú. Poénból kérdeztem a húgomat, hogy milyen tradíciókat fognak követni az esküvő tekintetében. Esetleg lehetne a menyasszony ruhája felül matyó hímzéses blúz, alul meg tehénfarkakból készül tradicionális zulu szoknya. De természetesen a legegyszerűbb az volt, ha a mindenki számára új haza, Ausztrália szokásait követik.
Az ausztrál szokások
A reggeli órákban a koszorúslányok megszállták a házat. Sminkeltek, hajat igazítottak, és csacsogtak. Mi a sógorommal behúzódtunk a hálóba, és dolgoztunk az angoltudásomon. Mi tagadás, van rajta mit csiszolni. 11 óra felé megérkezett a fényképész csapat, és még nagyobb lett a nyüzsgés. délután fél háromra előállt a két Holden Camarro. Nekem nagyon tetszett ez az ausztrál gyártmányú autó, bár elég húzós ára van. Elindultunk az esküvő színhelyére. Egy hotel kertjében volt a szertartás, szabadtéren. Érdekes módon, csak a közeli családtagoknak volt szék, a többiek álltak. Ha rajtam múlik, minden vendégnek hozattam volna széket, mert a vendégek ne álljanak már, nem? Egy viszonylag rövid szertartás után kezdődött az ifjú pár esküvői fotózása, nem úgy, mint otthon. Ők eltűntek a kertben a fotósokkal, a násznép szétszéledt, mert a vacsora kezdetéig hátra volt még két óra. Addig nem lehetett bemenni a terembe, mindenki csináljon, amit akar. Mi a testvérem barátaival letelepedtünk a gazebo elé, és beszélgettünk.
(Fotó: Bojtos Zoltán)
Vannak-e magyar törzsek?
Igazi multikulti társalgás volt, mert ír és magyar, maori és zulu tudott egymással eszmét cserélni. Engem meglepett az a nyitottság, ahogy minket, a messziről jött európaiakat befogadtak. Jó volt érezni a felebaráti szeretetet. Carlónak, aki zimbabwei, és zulu származású, volt egy érdekes kérdése: Magyarországon vannak-e törzsek? Ez egy afrikaitól teljesen logikus kérdés, hisz annak a földrésznek, ahogy hallom ez a legnagyobb problémája, hogy a rengeteg törzs tagjai haragban vannak egymással. Nekem meg az jutott eszembe, hogy mi lenne velünk, magyarokkal, ha még úgy is megkülönböztetnénk egymást, hogy te tarján vagy, én meg kabar…
(Fotó: Bojtos Zoltán)
A vacsora
Végre elérkezett az este hat óra, és az előcsarnokban összegyűlt vendégeknek különböző italokat szolgáltak fel, fél órán keresztül. Tipikus angolszász szokás szerint az ausztrál, és az európai időjárást hasonlítottuk össze, egy-egy szolid welcome drinkkel a kezünkben. (Minden nagyon ildomos volt, és helyénvaló.) Nem tehetek róla, nekem nem tetszett ez a fegyelmezett, sőt, kicsit rideg vendégvárás, de ez nem a testvéreméken múlott, ez az ausztrál módi. Egy kicsit olyan felületes. Megkérdezem tőled, hogy how are you, de eszedbe ne jusson rá őszintén válaszolni. Nem rég láttam egy angol filmet, amiben egy szókimondó szereplő mondja:
"Az, hogy magára nézek, még nem jelenti azt, hogy figyelek is."
Ha már itt tartunk, azon dobtam egy hátast, amikor a húgom felhívta a telefontársaságot, mert valamit el akart intézni, és az ügyintézővel kölcsönösen megkérdezték, hogy hogy van a másik.
"Thank you, not too bad."
És csak utána tértek rá arra, amit a tesóm el akart intézni. Előtted van a kép, hogy mit szólna otthon a telefon másik végén az ügyfélszolgálatos, ha megkérdeznéd tőle, hogy hogy van?
Végre kinyitották az ajtót, és bemehettünk a terembe, szigorúan felállított ülésrend szerint. Mikor mindenki megtalálta a helyét, a koszorúslányok a vőfélyek karján bevonultak a terembe, mindenki saját bevonuló muzsikára, majd végül az ifjú pár is megjelent, természetesen saját zenére. Este hét óra tájékán az asztalok száma szerinti szigorú sorrendben a vendégek kivonultak az előtérbe, a svédasztalokhoz. Először a fő asztal, ifjú pár, az örömszülők, vőfélyek, és koszorúslányok. Utána az egyes asztal, kedves vendégek, családtagok, barátok. Utána a kettes asztal, stb. Kint mindenki megkapta, rápakolta a tányérjára az adagját, és iszkiri, vissza a helyére, hogy jöhessen a következő asztal. Repeta nuku. Miután a fő ételeket mindenki megette, következtek a beszédek. A két örömapa, egy-egy vőfély és koszorúslány után az ifjú pár is megköszönte mindenkinek a jelenlétet, és a szülőknek a nevelést. Szem nem maradt szárazon. Utána ismét séta következett az előtérbe a desszertért, ugyancsak a csípési sorrendet betartva.
(Fotó: Bojtos Zoltán)
A buli
Desszert után kimentünk a párommal levegőzni, mert bár nem ettünk sokat, kellett egy kis levegőzés. Így viszont lemaradtunk az ifjú pár első táncáról. Meg az összes többiről is, ha volt. Ám a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a táncuk után a násznép java elindult haza. Mi azt gondoltuk, hogy azért utána kezdődik majd a buli. Úgy, ahogy egy magyar esküvőn, nem? De nem. Itt nem. Mi is alig táncoltunk 10 percet, és elkezdett pakolni a dj. 22:30-kor vége volt az esküvőnek. Hát így zajlik ez Ausztráliában. Így már az is világos lett, hogy miért volt mindez vasárnap. Egy ilyen buli után senkinek nem okoz gondot másnap reggel munkába menni.
Bojtos Zoltán
St. Pölten, Ausztria
Bojtos Zoltán