Egy ország a világ kapujában

Mianmar napjainkban

Egy ország a világ kapujában - Mianmar napjainkban
Egy ország a világ kapujában - Mianmar napjainkban

Az utóbbi időben, a választások kapcsán a nemzetközi sajtó elég nagy figyelmet szentelt Mianmarnak. Míg korábban nagyjából annyit tudtunk, hogy az országot egykor Burmának hívták, meg esetleg, hogy katonai diktatúra van, most kicsit nagyobb rálátást kaptunk Mianmar múltjára és jelenére. És bár 15 nap alatt nem lettem Burma-szakértő, azért gondoltam, megosztom, hogy én mit tapasztaltam, milyen Mianmar ma.

Kezdjük az elején, az utazás előkészítésénél. Őszintén szólva kevés úti cél van, ami ennyi aggodalmat okozott volna. Miután utána olvastam a dolgoknak, kisebb stresszben voltam, hogy nem tudok majd olyan szabadon (értsd minimális előkészülettel, és spontán) utazni, ahogy azt elképzeltem. Úgy tűnt, hogy minden lépésemről értesíteni kell a hatóságokat, és kész, napra megtervezett útitervvel kell rendelkeznem, ha egyáltalán be akarok jutni az országba. Megjegyzem, mindent magamnak intéztem, és nem segített utazási ügynök, ami lehet, hogy könnyített volna a dolgokon. Lényeg a lényeg, lehet, hogy a múltban tényleg ilyen bonyolult volt Mianmarban utazni, de ma ez már nem így van.

A vízumhoz be kellett mutatnom a repjegy foglalásom, a szállásom, amit én csak pár napra foglaltam, egy levélre a munkaadómtól, és egy üres A4-es lapra leíratták velem, hogy hova készülök menni a két hét alatt, míg ott leszek. Ez utóbbinál megadtam pár random dátumot, de egyáltalán nem tartottam magam hozzájuk. Az országba belépéskor is ki kellett tölteni egy lapot, ami nem volt bonyolultabb, mint mondjuk egy thaiföldi belépőkártya. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy hagyjunk figyelmen kívül minden biztonsági előírást, de beparázni sem kell. Mianmar hatalmas ütemben változik, és a legtöbb útikönyvben, illetve blogon leírtak már nem feltétlenül vannak érvényben.

Fotó: Braxátor RebekaFotó: Braxátor Rebeka

Mielőtt belemennék a személyes tapasztalataim elemzésébe, először is szeretnék egy gyors, és nem túl tudományos áttekintést adni az ország történelméről és a jelenlegi politikai helyzetről. Nem akarok nagyon messzire visszamenni az időben, úgyhogy kezdjük a brit gyarmatosításnál, ami három fordulóban történt meg. Az utolsó király, Thibaw Min 1885-ben kényszerült száműzetésbe, miután burmai szokásnak megfelelően véres módon megszabadult az összes potenciális riválisától. Ez a nemzetközi sajtóban akkora felháborodást keltett, hogy a briteknek nem kellett tovább kifogás után kutatni, és megszállták egész Burmát. És bár a britek rengeteg változást eszközöltek, a kormányzás így sem vált egyszerűvé. A 20. századtól kezdve rengeteg nemzeti megmozdulás történt Burma fölszabadításáért.

Végül a második világháború hozott változást, ahol a nemzetközi hősként tisztelt Aung San (Aung San Suu Kyi apja) először a Japánoktól kért segítséget, hogy kiűzze a briteket az országból. Mikor a Japánok túlságosan is kezdték átvenni a hatalmat, Aung San átpártolt a szövetség oldalára. A britek segítségével sikerült kiűzni a japánokat, és Aung San végre tárgyalópozícióba került a gyarmatosítókkal. Mielőtt azonban véghezvihette volna tervét, meggyilkolták, és utóda U Nu nem bizonyult elég erősnek, hogy összetartsa a függetlenedő Burmát. Mikor a britek átadták a hatalmat, az új vezetés nem tudott megküzdeni a különböző lázadókkal, kommunista és antikommunista erőkkel, és egyéb csoportokkal, ráadásul a gazdaság is romokban hevert, így 1962-re az ország katonai irányítás alá került, és megkezdte menetelését a szocialista úton.

Bár több próbálkozás történt a katonai rezsim megdöntésére, a vezetőknek sikerült Aung San Suu Kyit és egyéb veszélyes elemeket távol tartani a hatalomtól, és kezükben tartani az irányítást. A Nyugat azonban nem nézte jó szemmel a katonai vezetés politikáját, és embargó alá helyezte az országot. A külföldről érkező nyomás, a rossz gazdasági helyzet és egyéb tényezők végül a katonai hatalom meggyengüléséhez vezettek. Végül Aung San Suu Kyi is kiszabadult a házi őrizetből, és lassan visszaszivárgott a politikába. Olyannyira, hogy a legutóbbi választásokat az ő pártja nyerte meg. És bár még mindig törékeny a béke, az ország lassan megindult a demokrácia útján.

Mindössze néhány év alatt annyi változás történt, hogy a 2014-ben kiadott útikönyvem teljesen elévült képet adott az országról. Az első sokk akkor ért, mikor a yangoni reptérről beutaztam a városba. Az út mentén mindenféle fényreklámok, nyugati termékeket hirdető plakátok, nyugati cégek logói... A leírtak alapján erre egyáltalán nem számítottam. Az is meglepő volt, hogy mennyien beszélnek angolul. Vagy ha nem is beszélnek, legalább próbálkoznak, és nem kapnak pánikrohamot, mint mondjuk Vietnamban. A Lonely Planet szerint a nyelvkönyvek és angolul írt könyvek hatalmas kincset jelentenek, ehhez képest szinte mindenhol külföldi könyveket láttam az utcákon. Persze ezek nagyrészt turistáknak szóltak, de ha már az utcán is árulják őket, csak nem lehet annyira bonyolult hozzájuk férni.

Yangon egyébként nem sokban különbözik más, dél-kelet ázsiai nagyvárosoktól. Itt is van nagyjából minden, ami a turistákat és tehetősebb helyieket érdekli. Az okos telefonok pedig itt is hatalmas népszerűségnek örvendenek. Minél nagyobb, annál jobb. Gyakran látni tabletet a fülükhöz tartó mianmariakat, ami valljuk be, elég mulatságos látvány. És bár ott a sok modern termék, azért érezni, hogy ez még új. Az emberek még mindig örülnek, ha külföldit látnak, és annak ellenére, hogy a katonai hatalom erősen meggyengült, még mindig érezni az elmúlt évtizedek hatását. Bár sokkal szabadabban beszélnek politikáról, és Suu Kyi képe is ott lóg a legtöbb étterem falán, azért én óvatos lennék a téma felhozatalával.

Fotó: Braxátor RebekaFotó: Braxátor Rebeka

Yangon után délnek vettük az irányt, és két, turisták által kevésbé frekventált helyet látogattunk meg. Az első megálló Hpa An volt, ahol megnéztünk pár buddhista barlangtemplomot. Már a templomokért megérte elmenni, de az emberek kedvessége tette igazán emlékezetessé az utat. Hpa Anból csónakkal mentünk tovább Mawlayine-be. A csónak önmagában megér egy misét. Kezdjük ott, hogy hajónak volt meghirdetve, de szerintem ez enyhe túlzás volt. A facsónakba, amit ponyvatetővel láttak el, műanyag kerti székeket halmoztak egymásra, amit az utasok aztán beszállási sorrendben szépen lekapkodtak, és egymás mellé préseltek. Az én székem mind a négy lába más magasságban volt, úgyhogy kicsit aggódtam, mennyire lesz kényelmes. Végül azonban az út elég érdekesre sikeredett ahhoz, hogy mindez ne érdekeljen. A folyón hajózva rengeteg kis falu mellett haladtunk el, ahol az emberek izgatottan integettek, a gyerekek ugráltak és kiabáltak.

Mawlayine-ben is hasonló élményben volt részünk. Bár arra nem sok idő maradt, hogy igazán kiélvezzük a környék látványosságait, az emberek miatt megérte elmenni. Miután sikerült egy általunk csak börtönhotelnek elnevezett helyen szállást foglalni, az útitársaimmal úgy döntöttünk, hogy alkohollal próbáljuk elnyomni a klausztrofób érzést, amit a szobák váltanak ki belőlünk.

Míg a folyóparton vacsoráztunk, rengeteg ember jött oda hozzánk ismerkedni. És mindegyik izgatott volt, hogy beszélhet velünk, vagy megoszthatja a történetét. Az étteremféleségben dolgozó két fiú egész este körülöttünk rohangált és viccelődött. Az egyikük 14, a másik 12 éves volt, de nem néztek ki többnek 8-10 évesnél. Először azt hittük, hogy a tulaj gyerekei, és csak iskola után segítenek be, de később megtudtuk, hogy már befejezték az iskolát, és azért dolgoznak itt, hogy a szegény családjukat támogassák. Ilyenkor azért elgondolkodik az ember a kiváltságos helyzetén.

Később egy csapat egyetemista ült le hozzánk, akik a lediplomázásukat ünnepelték. Tekintve, hogy a korábbi rezsim milyen keveset fordított oktatásra, ez Mianmarban hatalmas dolognak számít. Bár törve beszélték az angolt, nagyon örültek nekünk. Az estét két unokatestvér zárta, akikről kiderült, hogy hét évig Dubaiban dolgoztak. Az ember hall a szegény országokból érkező dubai munkásokról, de amikor szembesül a valósággal, és ott van előtte egy hús-vér ember, aki inkább elhagyja az országát, hogy nem túl jó körülmények között dolgozzon... és ezek a körülmények még mindig jobbak, mint amit otthon talál... az elgondolkodtató. A fiatalabbikról közben az is kiderült, hogy tagja volt a szabadságért harcoló gerillacsoportnak, és egy évvel ezelőtt még harcolt. Mutatott is pár képet magáról a fegyverével, amit nem neveznék kicsinek... Nem vagyok fegyverszakértő, de elég durván nézett ki. 

Fotó: Braxátor RebekaFotó: Braxátor Rebeka

Ha semmit nem látok a környékből, ezekért a találkozásokért már akkor is megérte délre menni. Ilyenkor jövünk rá, hogy milyen szerencsések vagyunk. Az ember átértékeli az életét, és elkezd hálát adni az olyan egyszerű dolgokért, ami egyébként természetesnek tűnik.

Miután kiélveztük a déli vendégszeretetet, egy röpke 20 órás buszút után megérkeztünk Inle tóhoz. Ez Mianmar második legnagyobb, és határozottan a leghíresebb tava. Ennek megfelelően rengeteg turistát vonz. A tó, és a rajta álló falvak mindenképpen megérnek egy látogatást, de arra számítani kell, hogy az élmény nem lesz túl autentikus. Mindennek ellenére itt is sikerült barátságot kötni egy helyivel, akit az első nap ismertünk meg. A hotelből szervezett, rövid, délutáni túra nem bizonyult a legjobbnak, de szerencsére Aye Ko felajánlotta, hogy rövid túrára visz a falujában. Amit persze csakis csónakkal lehet megnézni, lévén hogy vízen álló cölöpházakról van szó. Azt hiszem, ez volt a legjobb élményem Inle tónál. Vízen álló házak, körülötte úszó kertekkel...

Másnap le is foglaltunk egy túrát Aye Koval, aki körbehajózott minket a tavon. Először egy piacra mentünk, ami inkább a turistáknak, mint a helyieknek való, majd ellátogattunk számos "faluba", amiket inkább neveznék boltnak. Azért így is érdekes volt, mert minden boltban bemutatták, hogyan készítik a helyi termékeket, a lótusz- és selyemtextilektől az ezüstékszereken át az ánizsos cigarettáig. Ez utóbbiról meg kell jegyeznem, hogy még a nemdohányzóknak, mint például én, is megér egy próbát. Egyrészt édes, és nem olyan kellemetlen, mint egy normál cigi, másrészt már csak a kulturális élmény miatt is.

Inle tótól hajnalban indultunk tovább Baganba, ami nagyjából a mianmari Angkornak felel meg, azzal a különbséggel, hogy itt sok romot felújítottak, és rengetegen aktívan gyakorolják a vallást a templomokban. Pár templom, épp emiatt érdekes felújításon esett át. De ha letérünk a megszokott ösvényről, rengetek építményt találunk, amik megőrizték ősi jellegüket.

Nekünk napnyugta előtt sikerült megérkezni, így még volt időnk elektromos biciklit bérelni, hogy sötétedés előtt eljussunk a templomokig. Mivel szorított az idő, sikerült a legrosszabb naplemente-szemlélőpontot kiválasztani. A templom annyira zsúfolva volt turistákkal, hogy attól féltem, lelöknek a mélybe. Másnap hajnalban azzal a szándékkal indultunk el, hogy valami eldugottabb helyet keresünk a napfelkeltéhez, de valahogy sikerült visszatérnünk az előző napi templomhoz.

Szerencsére a naplementét már jobb helyről nézhettük, ugyanis sikerült összefutnunk valakivel a buszról, aki idegenvezetővel volt, így tudta, hova kell menni. A naplemente innen sokkal élvezetesebb volt, és másnap hajnalban sikerült visszatérni ugyanehhez a templomhoz napfelkeltére. Azt kell mondjam, ez volt a legjobb választás, ugyanis a híres bagani hőlégballonok (amit mindenki kipróbálhat potom 300  dollárért), pont a fejünk felett repültek el.

Fotó: Braxátor RebekaFotó: Braxátor Rebeka

Miután részem volt életem legcsodálatosabb napfelkeltéjében, itt volt az ideje, hogy újra buszra szálljak. Búcsút mondtam az útitársamnak, és útnak indultam Mandalay felé. A busz meglepően kicsi volt, és mianmari szokás szerint minden helyet kihasználtak. A mianmariak ugyanis praktikusan gondolkodnak, és minden négyzetcentimétert megtöltenek. A buszok gyakran megállnak kisebb falvakban, és egyéb, randomnak tűnő helyeken, hogy utasokat vegyenek fel hosszabb-rövidebb távokra. Ha minden ülés foglalt, csak előkapják a műanyag sámlikat. Ennek megfelelően az én buszom is rendesen telezsúfolták. Az utazást némileg kellemesebbé tette, hogy a mellettem ülő mianmari nő rendszeresen kajával kínált, de az már kevésbé volt szimpatikus, hogy időnként egy-egy büfit is eleresztett. Végül is, még mindig jobban jártam, mint az a barátom, aki nyolc órán keresztül volt összepréselve egy helyivel, aki egy zacskóba hányt...

Sajnos Mandalaybe menet engem is utolért a legtöbb utazót érintő ételmérgezés, de szerencsére engem már a szálláson kapott el a rosszullét. Mandalayből nem sokat láttam, de az emberek kedvessége itt is jelen volt. A hostelban dolgozók nem hagytak csak úgy szenvedni. Hoztak nekem innivalót, és többször ellenőrizték, hogy élek-e még. Ráadásul extra pénzt sem számoltak föl, amiért nem tudtam időben elhagyni a szállást.

Végül sikerült valamennyire összeszedni magam, és fölerőltettem magam egy éjszakai buszra. Szerencsére ezek a járművek általában kényelmesek, így egészen kipihenten érkeztem vissza Yangonba. Itt gyorsan sikerült taxit fognom, és nagyjából elfogadható árat kialkudnom. Az egyetlen gond azzal volt, hogy a taxis közben fölvette a fél családját, akiket különböző helyeken ki is tett, mielőtt engem elvitt volna a megbeszélt helyre. Kicsit fölment bennem a pumpa, de aztán átértékeltem a dolgokat. Ahogy említettem, Mianmarban praktikusan gondolkodnak az emberek, és nem értik a nyugati üzletpolitikát. A sofőr csak azt tette, amit a legésszerűbbnek tartott, és nem gondolt arra, hogy ez egy külföldinek nem elfogadható. Miután egész úton kedélyesen elcsevegett velem, és látszott rajta, hogy fogalma sincs róla, nyugati szemmel mennyire nem normális, amit csinál, úgy döntöttem, nem csinálok belőle nagy ügyet. Mindenesetre nem árt megjegyezni, ha gyorsan és komplikáció nélkül szeretnénk eljutni valahová, előre tisztázni kell a feltételeket.

Miután visszatértem Yangonba, még volt egy napom, és ezzel véget is ért mianmari tartózkodásom. Az ételmérgezéstől és folyamatos buszozástól némileg gyengén, de érzelmileg feltöltődve hagytam el az országot. A legmaradandóbb élmény az emberek kedvessége volt. Az elkövetkező évek valószínűleg rengeteget változást hoznak majd, azonban remélem, hogy az embereknek sikerül megőriznie mindazt a lelkesedést és pozitivitást, ami Mianmart annyira különlegessé teszi. 

Braxátor Rebeka


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!

Tetszett? Oszd meg!