Valahol messze délen

Európa közepén felnőve nagyjából annyit tudtam a Dél-Afrikai Köztársaságról, hogy először volt apartheid, aztán Nelson Mandela (akit filmen többször Morgan Freeman alakított), hogy furcsa holland dialektust beszélnek, hogy vannak „új” boraik, sportban pedig Oscar Pistoriusuk, és a híres rögbiválogatottjuk (melynek kapitányát Matt Damon játszotta). Viccesen mindig úgy foglaltam össze, hogy ők a földrész ausztráljai: imádnak grillezni és szörfözni, és senki sem érti az angoljukat. Két hetes túrám alatt persze egyértelművé vált, amit azért előtte is sejtettem: 

"Dél-Afrika ennél sokkal több."

Az első, ami feltűnt, az volt, hogy ez egy fejlett világbeli ország. Aki sokat jár földúton, az néha bizony szédül a betonon, és én a világnak olyan szegletében élek most, ahol a földút gyakoribb, mint az áramkimaradás nélküli 24 óra. Így aztán amikor Johannesburgban hirtelen pénzautomaták és bevásárlóközpontok és gyorséttermek forgatagába kerültem, kicsit pihegtem a kultúrsokktól.

Később sem unatkoztam egy percig sem. Időrendet vagy fontossági sorrendet nem tudnék tartani, ezért jöjjön most egy sor pillanatkép, jellemezni ezt a furcsa, vonzó, csalogató és felfedezésre váró hatalmas országot. 

A rónák végtelenje

Johannesburgból Fokvárosig autóval mentünk, és az úton töltött öt nap alatt vagy sóhajtoztam, hogy „Tejóég de gyönyörű” (ezt tudom több nyelven is), vagy fényképeztem (ezt főleg akkor, amikor nem én vezettem). Dombok, síkságok, kopár hegyek, színes városok váltakoznak, a terek mindenhol hatalmasak. A színek pedig egészen hihetetlenek, a sárgák, zöldek, narancsok tobzódnak, az ég kék, az élet szép.

Autóvezetés: a másik oldalon kell vezetni, de ezt nem olyan nehéz megszokni. Sokat mondogattam magamnak, hogy „a bal oldalon maradok, a bal oldalon maradok”, irányjelzőként gyakran az ablaktörlőt használtam, de a kezdeti nehézségekért kárpótolt az, hogy valódi, aszfaltozott utakon vezethetek, nem úgy, mint Kongóban, és autóstársaim sem a kétsávos út közepén(!) haladnak. 

Szivárvány-nemzet

Aki csak annyit tud Dél-Afrikáról, mint én, az is hallotta már a szivárvány-nemzet fogalmát. Aki élt már multikulti közegben, az nem lepődik meg nagyon azon, hogy mindenféle bőrszínű és mindenféle nyelveken beszélő emberek veszik körül, akik közben ugyanannak az országnak az állampolgárai. Dél-Afrikában inkább az tűnik fel, hogy a társadalom minden erőfeszítés ellenére is erősen szegregált.

Óceán!

Ráadásul kettő. Az Indiai-óceán kellemes hőmérsékletű, bár az augusztusi Balatonhoz viszonyítva mindenképpen hideg. Az Atlanti-óceán meg csak egyszerűen hideg, akármihez viszonyítva.

Pingvinek

Igen, mégpedig Afrikában. Fokvárostól délre, a nemzeti parkhoz tartozó védett partszakaszon élnek a pápaszemes pingvinek. Személyes meggyőződésem, hogy macskának képzelik magukat, ugyanis egész nap mást sem csinálnak, mint hevernek a napon, néha esznek valami tengeri herkentyűt, majd tovább hevernek a napon. Az őket csodáló-fényképező turisták tömegeit legfeljebb lekicsinylő pillantásokra méltatják, azt sem túl gyakran. 

(Fotó: Kaplár Kata)

Fokváros

Napnyugtával érkeztünk meg, kelet felől. Néhány hegyen át vezetett utunk, miközben a nap giccsesen készült lebukni az öbölben, mindent rózsaszínbe borítva. A  romantikus felvezetés után hosszú kilométereken keresztül csak nyomornegyedek következtek az autópálya mindkét oldalán, földre csüngő elektromos vezetékekkel, egymásra zsúfolt, összetákolt épületekkel.

Ez volt az egyetlen alkalom, amikor azt is láthattuk, amit egyébként az útikönyvek és imázsvideók minden nagyvárosról igyekeznek elhallgatni. Időnk többi részében Fokváros engedte, hogy azt lássuk benne, amibe bele lehet, bele kell szeretni: a dimbes-dombos (néha inkább hegyes-völgyes), óceán parti, nyüzsgő, változatos nagyvárost, ahol a sós víz illatát hordó szél videóklipbe illően lobogtatja a bronzbarna modell lányok napszítta haját.

Fokvárosban egyébként napokat lehet tölteni úgy, hogy nem viselkedünk turistaként. A kötelező körök után (helyett) lehet hipszterkedni, szombat délelőtt pedig a kormányzó kertjében tartott vásáron organikus pesztót venni, egyenesen a termelőtől. Vagy péntek este tengerparti szülinapi buliban mulatni, esetleg minden nap másik strandot választani, a megfelelő évszakban bálnalesre menni, vagy évszaktól függetlenül végiglátogatni a környékbeli borászatokat.

Robben-sziget

Nem lehet úgy Fokvárosban tölteni egy hetet, hogy a Robben-sziget kimarad a programból. Kár is lenne kihagyni, különös keveréke ez a hely a felkavaró, szinte tapinthatóan kortárs történelemnek és a szemet gyönyörködtető látképeknek. A ma már csak múzeumként üzemelő börtönben - ahol az apartheid alatt a politikai foglyok egy része, köztük egy ideig Nelson Mandela, raboskodott - volt elítéltek vezetnek körbe, a sziget buszos túrájának vezetője pedig néhány olyan nyelvtörőt is tud, mely a helyi nyelvekben használt klikkelő hangokkal van tele.

A Robben-sziget ma a Világörökség része(Fotó: Ryan Fennell)

Robben-sziget(Fotó: Ryan Fennel)

Táblahegy

Ami Párizsnak az Eiffel-torony, az Fokvárosnak az azonos (egyébként magyarra valószínűleg hibásan fordított) nevű nemzeti park egyik legismertebb pontja, a Táblahegy. Ugyan csupán 1085 méter magas, megmászni nem könnyű (ráadásul a túra kezdetén meleg van, a végén meg hideg), de időjárástól függően a szerencsésebbek vagy a kevésbé elszántak libegővel is feljuthatnak a tetejére. A kilátás pedig a gyaloglást választó és azt útközben többször megbánó elszánt kirándulót is mindenért kárpótolja.

Szép emberek

Fokvárosba érkezésünk után feltűnt, hogy jó megjelenésű, csinos, jóképű, dekoratív emberek aránya az átlagosnál magasabb. Ezt azzal magyaráztam magamnak, hogy náluk most van nyár, mindenki örül, hogy szép az idő, jó a levegő, a többi meg biztos szörfös, azért olyan izmos. Néhány nap után azonban kezdtem úgy érezni, hogy szinte nyomaszt, hogy mindenki milyen szép.

Honnan jönnek? Vajon a helyi levegő teszi?  Helybéli ismerőseink világosítottak fel: Fokváros novembertől márciusig a szépségipar fővárosa. Mivel az északi féltekén az évnek ebben a szakaszában hideg van, sok a csapadék, és úgy általában nem igazán kellemes az idő, tél elején a modell-fotós-divatszakma képviselői 90 napos vízumot váltanak, leköltöznek szó szerint melegebb éghajlatra, és ott dolgoznak tovább. Szombatonként pedig a kormányzó kertjében hipszterkednek.

A világ vége 

A Jóreménység foka. Ugyan valójában innen 150 km-re délkeletre történik, mégis, könnyű elhinni, hogy a  két hatalmas óceán itt találkozik össze, és hogy jobbra nagyjából Uruguay a következő szárazföld, balra pedig Ausztrália. Szemben meg az Antarktisz lenne látható, ha nem lenne olyan messze. A világ végén mindig erős szelek fújnak, hiszen semmi nem állítja meg őket. Azt is könnyű megérteni, miért csak a jó reménységben bízhattak az erre tévedő hajósok. A tenger fenséges, de haragos. A látvány magával ragadó, de nyomasztó is, ahogy a földnyelv végén, a világítótorony tövében állva szembesülünk a természet végtelen erőivel.

"Azzal, hogy milyen aprók, kiszolgáltatottak és meggondolatlanok is vagyunk."

"Azzal, hogy a világ végén nincs más választásunk, mint a mindenséggel mérni magunk."

Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!