Tatabánya és Hongkong között nagyon éles a kontraszt, mégis mindkét helyen otthon érzi magát Pataki Niki. Szerinte csak hozzáállás kérdése, hogy az embernek két otthona van-e, vagy egy se!
Bécsben vagy Tatabányán élni nem volt nagy változás, Hongkong és Tatabánya azonban két külön világ. Az egyiknek 80 ezer lakosa van, a másiknak pedig 8 millió, illetve a távolság légvonalban 13 ezer kilométer körül van. Mégis, mindkettő az én világom :)
Igazából mindegy, hogy hová mész, mindenhol ugyanolyan nehéz elindulni. Az első hétvégék kételyek között telnek: biztos jó ötlet volt ide jönni? Mi lesz, ha nem sikerül...? Jelenleg nekem Hongkong esetében a hatalmas távolság és az időeltolódás adja az extra nehezítő tényezőt. Nagyon nehéz megszokni, hogy nálam 7 órával több van. Ez azt jelenti, hogy amikor Magyarországon késő délután-este van, akkor soha nem tudok beszélni a családommal, mivel már alszom, illetve itteni idő szerint körülbelül délután 2-3 óráig pedig én nem tudok velük beszélni, mert akkor még ők alszanak.
"Bezzeg Tatabányán… ha egy fekete vagy kínai fiú lenne a barátom, biztos összesúgnának a hátam mögött."
Soha nem gondoltam volna, hogy Magyarországtól ilyen messze otthon fogom magam érezni, pedig Hongkong tényleg befogadott. Tulajdonképpen itt mindenki elfogad mindenkit. Persze, mi nem illegális bevándorlók vagyunk, és a sok külföldi értelmiségi munkás egyértelműen fellendíti a tartomány helyzetét, mégis, a kínaiak és hongkongiak elfogadnak minket. Itt senkit nem érdekel, hogy milyen a színed, kit szeretsz vagy mi a vallásod. Ez egyszerűen nem téma, hanem magánügy, amibe senki nem szól bele. Bezzeg Tatabányán… ha egy fekete vagy kínai fiú lenne a barátom, biztos összesúgnának a hátam mögött. A barátom európainak tűnik, akár magyar is lehetne, ám Tatabányán olyan, hogy külföldi turizmus még csak nem is létezik. Emlékszem, hogy egyszer egy idősebb néni akart kérdezni valamit a barátomtól, aki ebből semmit nem értett. A néni teljesen ledöbbent és legalább háromszor el kellett neki mondani, hogy ő nem beszél magyarul! :)
Az időjárás is teljesen különböző. Hongkongban télen sem esik 15 fok alá a hőmérséklet, most például december végén 18-22 fok van. Nincsenek rövid nappalok és sötét éjszakák. Sőt, azt a sötétséget, ami Magyarországon van téli éjszakákon itt a helyiek sosem látták. Minden nagyon ki van itt világítva, és a város sosem alszik. Sok ember szereti a 4 évszakot, de én már kiskoromban is arról álmodtam, hogy olyan helyen fogok élni, ahol mindig meleg van. Nyáron a kilencven százalékos páratartalom és a 35 Celsius-fokos hőmérséklet, párosítva a 18 fokos légkondikkal elég kellemetlen kombinációt alkotnak, de már megtanultam, hogy egy sál mindig legyen a táskámban.
Hongkong egyik legnagyobb előnye az elhelyezkedése. Itt az, hogy hétvégére elugrom Thaiföldre a tengerpartra vagy Koreába síelni teljesen normális. Olyan, mintha Debrecenbe mennék le kocsival. Ugyannyi időbe telik és fizetéshez viszonyítva ugyanannyiba is kerül. Legalább 10 ázsiai ország van körülöttünk, ahova maximum 5 óra alatt repülővel, közvetlen járattal elmehetünk akár egy hosszú hétvégére is. Persze, Budapestről is utazhatok sok helyre, de nagyjából bejártam már Európát, elmentem oda, ami érdekelt.
"Tudom, hogy Magyarországnak is van ezer csodája, de úgy vagyok vele, hogy nem kell mindent most felfedezni."
Tatabányán és körzetében mindig tudom miért hova kell menni. Tudom, hogy hol van a legjobb pizza vagy a legfinomabb paradicsomleves, és az sem kérdés, hova megyek bulizni. Ha a cipőm sarka letörik vagy sürgősen fejfájás csillapítóra van szükségem, esetleg egy éjjel nappali boltra, nem kell sokat gondolkodnom. Hongkongban egyrészt a lehetőségek tárháza végtelen, annyi bár, étterem és bolt van itt, mint egész Magyarországon (ha nem több), illetve minden folyton változik. Amikor egyszer találtam egy jó szabót, 2 hónap múlva visszamentem, és egy smoothi bár volt a helyén… Itt az a megszokott, hogy minden változik.
Hongkongban mindenre nyitottnak kell lennem, míg otthon szó szerint élhetném az életemet maximum 15 kilométeres vonzáskörzetben. Nem kellene új barátokat szereznem, hiszen van elég még a gimis időkből, akiknél többre nem is vágyom, mert a minőségi barátságokban hiszek. Itt azonban muszáj nyitottnak lennem, mert nem lehet csak a picike magyar közösségre támaszkodva élni. Viszont a helyi lányok sokkal éretlenebbek korban, mint az európaiak. Persze, kinézetre is fiatalabbnak néz ki a 29 éves szingapúri barátnőm, mint én, de gondolkodásban nagyon ritkán komolyabbak. Egy részük szinte csak mesefilmeket néz, ha valami komolyabb dolog kerül szóba, akkor csak elneveti magát, és néha tényleg olyan érzésem van, mintha a 13 éves húgommal beszélgetnék. Őket így kell elfogadni, mert megváltozni úgysem fognak, és pont attól szép a világ, hogy mindenki más.
Itt sokkal jobb a közbiztonság és az átlag életszínvonal (még akkor is, ha borzasztó sűrűn lakott a város, és a levegő minősége sem az otthoni), gyönyörű lakásunk van a barátommal, sok a külföldi barátom és rengeteget utazunk, mégis sokszor van honvágyam.
Amint beilleszkedtél külföldön, akkor már a repülőtér is egy érzelmi hullámvasúttá válik. Az elején borzasztó nehéz elmenni otthonról, és felszállni egy repülőre, ami a világ végére visz, retúr jegy nélkül. Egy idő elteltével és a második hazalátogatás alkalmával azonban a helyzet még ennél is sokkal bonyolultabbá válik. Izgatottam mész haza, hiányzik a család és a régi barátok de már ott motoszkál egy gondolat a fejedben: miről maradok le közben? Mi történik az új otthonomban ameddig nem vagyok ott? És miután letelik az otthon töltött édes pihenés, akkor aztán egy szappanopera az út vissza felé... Szomorú vagyok, hogy megint elmegyek, ugyanakkor izgatott, hogy végre visszatérjek a munkába és a barátokhoz. Itt fog el az az érzés, hogy mit is akarok igazán, és hogy lehet folyton honvágyam? Mit kellene egy ilyen otthon töltött kéthetes kikapcsolódás után érezni?!
Fotó: Pataki Niki
Hosszabb külföldön töltött idő után természetesen a nyelvek is keverednek. Olvasni és recepteket keresni legjobban magyarul szeretek, szinkronizált filmet azonban képtelen lennék megnézni, illetve az almáimban is mindenki angolul beszél. Az csak mellékes, hogy én gyakran használom a francia, német es héber nyelvet is, de úgy alapjában véve teljesen kétnyelvű lett az életem.
"Soha nem így képzeltem el az életemet, nem volt életcélom Ázsiába költözni, egyszerűen így alakult."
Aki szeret külföldön élni, több kultúra között lavírozni, az tudja, hogy nehéz megmondani meddig fog ez tartani. Én már a harmadik külföldi országban építettem fel az életemet, és a folyamat mindenhol hasonló volt. Az biztos, egy év alatt már teljesen be lehet illeszkedni szociálisan, a nyelvet is jól lehet beszélni, illetve a"befogadó" állam is tudja, hogy te ott vagy :)
A gimnázium után egy évet Brüsszelben töltöttem, majd három évet Bécsben, ahol angol nyelvű diplomát szereztem, és már lassan egy éve Hongkongban vagyok. Soha nem így képzeltem el az életemet, nem volt életcélom Ázsiába költözni, egyszerűen így alakult. Az ember mindig próbál előre tervezni, de akkor sem lehet tudni, mit hoz a sors, hol leszek legközelebb. Sokan kérdezik tőlem, hogy meddig fogok itt maradni. Erre mindig azt válaszolom, hogy addig, ameddig itt érzem magam a legjobban, és nem jön egy még izgalmasabb kihívás. Fontos, hogy ne kötelességből vagy kényszerből menjünk külföldre, hiszen akkor a végén mindig savanyú lenne a tapasztalat... Akkor a legjobb külföldre menni, ha az embert a kíváncsiság hajtja.
Ilyen messzire kellett ahhoz költöznöm, hogy észrevegyem és értékeljem azokat az apró dolgokat, amik azelőtt fel sem tűntek. Például, hogy reggel be tudom kapcsolni a rádiót, és nem csak értem, hanem érdekel is, amit mondanak. Sokat tudok sétálni az utcán anélkül, hogy át kéne magam verekedni emberek ezrei között. Össze tudunk jönni a családdal bármikor, hiszen szinte mindenki maximum fél órára lakik. Nem kell mindent hetekkel előre lefoglalni. El tudok menni koncertekre, vagy színházba, a kortárs magyar előadókat ismerem és vannak kedvenceim is. És ami talán a legjobban hiányzik: semelyik nyelven nem lehet olyan jól nevetni és káromkodni, mint magyarul. :)
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Pataki Niki