Na kérem. Történt az úgy, hogy meghívást kaptunk a párkapcsolattal egy ebédre (párkapcsolat ír származású). Magyar pár volt a vendéglátónk. Megérkezünk, tisztességesen leülünk, két mondatban megemlítjük az aktuálpolitikai eseményeket, de csak mert az úgy dukál. Aztán már kapjuk is az aperitívet, ami történetesen pezsgő. Majd az ebédhez kinyílik a vörösbor. Az ebéd végeztével/közben előkerül a pálinka. Az étel harcsapaprikás. Mindenki boldog. Eljövünk. Párkapcsolat megdicséri az autentikus paprikást (hát hogy az milyen gazdag volt). Én meg ott állok, és arra gondolok, hogy igazából nem is szeretem a pálinkát. De a paprikást sem különösebben. És egyébként is.
Magyar konyha
Emlékek. Anyám mindent gazdagon főzött mindig, és akkor még telibe tolta általában a görög salátát is tejszínnel (igazából hazudok, anyám igazi magyar nő módjára sosem szolgált fel salátát). Vasárnap rántott hús, húsleves, torta. 3000 kalória alsó hangon ebédre. A magamféle fiúknak elég naponta 2500 is. Ezt persze még nem tudom. Szombaton is. Meg igazából a hét összes többi napján. Meg bundás kenyér. Szóval igazából úgy felhíztam valahogy 100 kilóra. 24 éves koromban a kardiológusom magas vérnyomást diagnosztizál. Huncut móka. Egy ideig tolom a gyógyszert. Merthogy egy decens magyar fiatal férfi kövér. Aztán beüt az egész. A Csabi elvitt futni a Margitszigetre. A Linda hozzám vágja a következő hétre az étellistát. Egy évvel később 82 vagyok. Nem szedek gyógyszert.
Pálinka - Képünk illusztráció(Fotó: hellourban.com)
Belgium
Elmegyek ebédelni a kantinba. Nincsen olyan étel, ami 700 kalóriánál több lenne. Elképzelhetetlenül nagy salátabár. Nincsenek kövér emberek. Tényleg. Mindenki sportol. Igazából tök gáz, hogy még mindig cigizem. Egészségesebb vagyok, mint valaha. Felbosszant, hogy a kardiológusom miért nem mondta azt, hogy fogyjak le és mozogjak és akkor minden jó lesz. Felbosszant, hogy az alkoholról Magyarországon senkivel nem lehet úgy beszélni, hogy az gáz. Hogy a munka után minden nap a haverokkal egy sör (kettő-öt) az gáz. Hogy a Tibi atya az gáz. Jó, én sem vagyok absztinens. Nem vágyom a magyar ételeket. Halat szeretnék enni. Szárnyast. Mozogni. Sokat.
Vörös bor - Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/donireewalker)
Család kapcsán
Van a román lány, Anca. Anca megkérdezte tőlem egyszer, hogy ki a legfontosabb ember az életemben. Mondtam hamar, hogy én. Mondta, hogy ezt a tesztet csináljam meg másokkal is. Próbálom megérteni, hogy miért nem kapom meg szinte soha az"én" választ. Miért csak a családomat, a gyerekemet? Anyám tolja az arcomba a honvágyról szóló cikkeket. Tényleg nem érdekelnek. A barátaim többsége már nem magyar. Anyám néz rám értetlenkedve, hogy hangosan, mások előtt, másokkal megbeszélem a problémáimat. Hogy a barátaim is megteszik ezt. Hogy bele merünk menni mélyen egymás elemzésébe. Ki merjük mondani a félelmeinket. Nincsenek teátrális körök. Nem a szüleinknek élünk, hanem magunknak. Nem akarunk gyereket, csak azért, hogy a szüleink nagyszülők legyenek. Nem kell a párkapcsolat bármi áron. A lányok nem eszközök. A lányoknak van szavuk. A múltkor egy magyar lány a grillezés közben minden mondata kapcsán nézte, hogy a magyar fiúja megfelelőnek tartja-e, amit mond. A fiú természetesnek veszi. Kiakadok magamban. Támogatom a lányt, hogy legyen határozottabb. Jé, ő is nagyon magas szinten van már hollandból. Jé, de hát tök jó munkája van. Tök jól gondolkodik. A fiú „hozol nekem egy sört” mondattal kér egy sört. A lány abbahagyja a beszélgetést velem, természetszerűleg bemegy egy sörért. A fiú felém fordul, és magyar aktuálpolitikáról kérdez, de visszautasítom a beszélgetést. Felállok, elindulok a lány után, és a konyhában beszélgetünk tovább.
Elgurult a gyógyszer. Nem szeretem a rántott húst. Se a túrós csúszát. De a pálinkát különösen nem.
Harcsapaprikás - Képünk illusztráció(Fotó: glio-e-olio.blogspot.com)
Kapcsolódó cikk:
Ádám Edina
Fekete Szilvi