Semmi közöm hozzá – Tolerancia és elfogadás Kanadában

Ez egy cikk arról, amit toleranciának nevezünk. A türelmesség egymással szemben. Elfogadás, ami igazából csak annyi, hogy nem foglalkozunk a másik másságával, olyan amilyen. Befogadás, amikor meghallgatjuk, hogy a másik miért olyan amilyen. Harmonikus együttélés pedig az, amikor egymásra tud mosolyogni két különböző ember. Lássuk, mindez hogyan valósul meg a gyakorlatban Kanadában.

Az öltözködés az, amit elsőre észrevesz az ember a másikon, és ez igazából nem is számít. Bátran lehet valaki bölcsész-hippi, halál-sátán-metálos koporsó szökevény, tipp-topp amerikai filmes ügynöknő, melegítős farmeres valaki, de akár western csizmás cowboy kalapos is, akinek olyan izé van a nyakában, mint a Jockey-nak volt a Dallasban. Az indiai középkorú nők pontosan ugyanazokban a ruhákban élik mindennapjaikat, amit az Óhazájukban is élték, és senkit sem érdekel.

Alapvetően a kanadaiak nem egy elegáns népség. Sokkal inkább a praktikum van szem előtt, mint a jajj-puccban-kell-lenni, mert hát mit szólnak az emberek. Szóval itt ruhából nem jön rá az ember, hogy a másik mit dolgozik, milyen szinten és mennyit keres.

A muszlim nőket meg lehet ismerni messziről, már akik burkát, csadort, vagy hidzsabot hordanak. Nagyon sokan semmi ilyen dolgot nem viselnek, és vannak sokan, akik csak egy kendőt, azon kívül pedig a 21-ik századi nők, persze fedett karral. Tolerálni nem nagyon kell őket, mert nincs mit tolerálni rajtuk. Ők éppen kendőt hordanak, más meg baseball sapkát. Vannak és kész, senki nem foglalkozik velük. A munkahelyemen többen hordanak kendőt, van, aki zsákruhában van minden nap, és pontosan ugyanúgy tud dolgozni, mint én. A csak szeme kilátszós viseletet sokan ellenzik, de ez egyébként nagyon ritka is.

A hajszíneket is külön megemlítem, mert lila hajjal simán lehet itt élni. És tényleg nem nézik meg az illatőt. Vagy zölddel, vagy rózsaszínnel, kékkel, mindegy. Senkit sem érdekel a másik ember hajszíne.

Van az a ruha, amit nem lehet levenni, a tetkó. Öltöztet, tehát ruha is lehetne. Rengeteg van, nem azt mondom, hogy mindenkin, de a fehér emberek, akik jobban megengedhetik maguknak, azoknak aztán van sok kicsi, sok nagy vagy egész karos, mindenféle. Egyébként nem olcsó mulatság, ha az ember nem garázstetkót szeretne.  A férjem elég menő irodában dolgozik, és ott is van olyan, akinek ki van varrva az egész karja, és senkit sem érdekel. Nincsenek ilyen sztereotípiák, hogy akinek tetkója van, az börtönben volt. Azért horogkeresztet homlokra tetováltatni itt sem illik, de ezeken a sértő szimbólumokon kívül bármit. Munkahelyeken a tetoválás nem igazán számít.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Art Siegel)

Aztán vannak a piercingek. Nekem 5 darab van, ebből 4 látszik. Egy ajakkarika és 3 orrkarika. Eddig egyszer sem láttam, hogy bárki pofát vágott volna, ellenben Budapesten többször is. A Sephorában az egyik eladó lány, és az egyik puccos szépségszalon ajtón álló csajszija mondta, hogy hú mennyire vagány. Nem azt mondom, hogy mindenkinek van, de sokan viselnek, akár többet is, extrémebbet is. A Lush-ban a szupercuki eladólánynak volt három pötty a szája felett. A legtöbb kanadai fiatalnak van valami kesebb-nagyobb piercingje.Persze ezt is túl lehet tolni, vannak ijesztőek. Bankban is láttam orrpöttyöt, mondjuk melegítőpulcsit is. Ja igen, és az okmányirodának megfelelőben a jogsimat egy vörös hajú ajakkarikás lány csinálta. Ezt a testékszer dolgot maximálisan tolerálják a kanadaiak. Ez egy hóbort, amit az ember vagy kinő vagy nem, és ha kinövi vagy megunja, kiveszi a testéből a fémet, kidobja, és nincs semmi. Ennek a tolerálása valahol itt kezdődik, hogy nem veszik ezt olyan komolyan.

Vannak a melegek. Van, akin eldsőre látszik, de van, akin nem, és csak onnan tudom, mert fogja a párja kezét. Fogja, és nem fél attól, hogy agyonverik, mert ő éppen olyan amilyen. Ez tök jó. Igyekszem őket nem megnézni, de azért csak furcsa, nincs hozzászokva még a szemem.  Igazából a transzvesztiták sem zavarnak, Budapesten is láttam párat, itt is. Fura persze, nekem, de semmi közöm hozzá, hogy ki hogy öltözik, vagy otthon mit csinál. Meleg fiúpárból többet láttam, mint lányokból, vagy csak feltűnőbbek (nekem) nem tudom.

Akiket még ide fogok sorolni most, azok a rokkantak, mozgáskorlátozottak és a nagyon idősek lesznek, amit azért teszek, mert valamilyen szinten őket is tolerálni kell. Az, hogy őket tolerálni kell nem a legjobb szó, de nem találtam rá frappánsabbat. Lassabbak, vagy segítségre van szükségük, vagy a rámpát kell használniuk. Mindenki nagyon szépen türelmesen megvárja, amíg a rokkant vagy idős ember feltotyog, felgurul a buszra. Munkába állásom első napján megtanítottak arra, hogy aki rokkant, kerekes székes, bármi baja van, azt az embert nem kell semmilyen extra törődésben részesíteni. Ezek az emberek önellátóak, ha nem akkor meg majd szól, hogy segítség kell neki. A lényeg, hogy én nem éreztethetem vele hogy ő kevesebb vagy kevésbé értékes csak azért mert neki nincs meg az egyik lába, vagy valamilyen baja van.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Dominik Golenia)

A bevándorlókat is tolerálni kell, ez már egy nehezebb kérdés, mert azért a frissen átúszott angolul nem beszélő, és nem is akarók (pl. kínaiak) azért bosszantóak. Élnek a saját közösségükben, nem tanulják meg a helyi szokásokat (papír-zsebkendő használata), nem illeszkednek be. Őket nehezen fogadják el a helyiek. Azért aki akar, az ezen bevándorlóként elég gyorsan túl tud lépni és barátokat talál. Én más országok bevándorlóival jobban megértetem magam, mint a kanadaiakkal, mert a helyiek többsége túl gyorsan beszél.

A mindenféle népek mindenféle vallása igazából fel sem tűnik, csak annál, akinek ez a ruháján látszik. Senki nem fogja az utcán mondogatni, hogy ő most éppen milyen istenben hisz. A kollégáimról tudom nagyjából a származásuk miatt, hogy kinek ki a legjobb képzeletbeli barátja. Van olyan indiai, aki azért nem eszi meg a marhát, mert ez a hite, és van, aki csak nem szereti. Van olyan szomáliai, aki iszik alkoholt, és van olyan iráni, aki kóstolta, de nem tetszik neki. Ezeket csak személyes ismeretség után lehet tudni, turistaként nem tűnne fel. Volt a munkahelyemen potluck, amikor mindenki hoz mindenféle kaját, és mindenki mindenből eszik. Többeket megkérdeztem, hogy kell-e arra figyelni, hogy malacot és marhát vigyek, de azt mondták nem kell. Aki nem eszi meg a malacot, majd eszik mást. Ez esetben az X vallásúnak kell azt tolerálnia, hogy a másik mást eszik. Nem vihet mindenki csirkét.

Nyaranta van egy Heritage Festival nevű rendezvény, ahol 60-70 ország képviselteti magát. Kaját és szuveníreket árulnak, programokat készítenek. Ez az a hely, ahol a világ minden népe és vallása ott van, békében és együtt. Nem akarok nagy általános kijelentést tenni, hogy nem léteznek nézeteltérések, de én még nem találkoztam vele. Nem láttam pakisztánit indiaival összeverekedni vagy izraelit arabbal. A bevándorló klubban sem jött elő sosem, hogy bárkinek is baja lenne a másik vallásával. Inkább, mint kisgyerek érdeklődve kérdezzük egymást, hogy kinél mik a szokások.

Edmontonban van egy középkorú fehér ember, aki egy zsámolyon mikrofonnal Istent hirdeti egész nap, nagyon kitartóan. Ezen kívül vannak a Hit Gyülekezete hívői, akik egész nap ácsorognak, és várják a hívőket, de mindezt csendben, békében. Muszlimmá vagy hinduvá megtéríteni egyelőre senki sem próbált.

Edmonton, 104. utca(FOtó: Flickr/Mack Male)

Amit nehezen tolerálnak a kanadaiak – és én is – az az, hogy az ázsiaiak nem hajlandóak zsebkendőt használni és szipognak egész nap. Undorító és idegesítő. Amit nehéz még néha elviselni, hogy a mediterrán éghajlatú országok gyermekei ordítva beszélgetnek, mint az olaszok. Amin a kanadaiak ki vannak borulva, ha a gyorsétteremben nem azt kapják, amit kértek, mert az indiai vagy filippínó annyira sem beszél angolul, hogy felismerje a rendelést.

Az ázsiai sofőröktől nagyon sokan félnek, mert van egy sztereotípia, hogy ők nagyon bénák. Ennek azért egyeseknél van is alapja, de egy kanadai biztos, ami biztos, inkább jól előre engedi őket, hogy ne legyen véletlenül sem gond. Ez is egy toleranciaféleség.

Edmonton egy angol nyelvű város, ha valaki francia területről jött, ő is beszél angolul. Az, hogy kétnyelvű az ország nem jelenik meg a mindennapokban, mert a franciák Quebec-ben laknak. Néha viccelődnek ugyan velük, de senki sem veszi komolyan, és amúgy is több ezer kilométerre vannak.

A redneckek vidéken egy kivételes"faj". Amerikai filmekből ismerős lehet a karakter: a mindig söröző, cigiző, nem tanult, nem vitte semmire típus. Ők semmi és senkit nem tolerálnak, a muszlimok és a filippínók tehetnek mindenről. Ilyen tipikus figura mindenhol van egy, szerencsére az én közvetlen kanadai környezetemben nincs.

És végül, engem is tolerálnak, a kanadaiak, és velem együtt az egyéb helyekről jötteket, akik szintén nem beszélnek jól angolul. Segítünk egymásnak, mert mindkettőnk érdeke az, hogy megértsük a másikat. Megvárják, míg elmotyogom a bajomat, nyűgömet, és én is megvárom, amíg a másik összeszedi a gondolatait, egy így van jól.

Összességében elmondható, hogy itt az emberek türelmesebbek. A tolerancia egyik alapja is lehetne talán, hogy nem foglalkozunk a másikkal. Ez a legnagyobb különbség Kanada és Magyarország tolerancia szintje között. Amíg itt egy lila hajú piercinges és tetovált fiatallal senki sem foglalkozik, addig Magyarországon a család első mondata: 

"De hát mit fognak szólni a szomszédok?"