Amikor Pekingbe készültem, mindenki igyekezett ellátni hasznos tanácsokkal – leginkább olyanok, akik sosem jártak ott –, és felkészíteni arra, hogy ott bizony minden máshogy van. Már csak azért is, mert ugye az a Föld másik oldala, eleve csoda, hogy nem esnek le róla. Nagy karriert futott be hazánkban az a tévhit, hogy a kínai ember böfög az asztalnál, erőszakos, és úgy általában nem tud viselkedni és közlekedni (a mi mércénk szerint). Azt kell mondjam, a hasznos tanácsok jobb része teljesen tévesnek bizonyult, viszont a puszta valóság annál érdekesebbnek, és időnként zavarba ejtőnek hatott. A cikknek nem az a célja, hogy ujjal mutogasson egyes furcsa szokásokra, sokkal inkább kiskáté Kínába készülőknek és lelkes érdeklődőknek.
Személyes tér
Talán az első és legerőteljesebb benyomás Kínába érkezve, hogy a személyes térnek és úgy alapvetően a magánszférának teljesen más értelmezése van, mint ahogy azt mi megszoktuk. Mivel rengeteg ember zsúfolódik össze kis helyen, ezért a test-test kontaktus sokkal gyakrabban megtörténik, és kevesebb jelentősége van, mint nálunk. Teljesen természetes, hogy összekoccan a vállatok, vagy megragadják a karod, és csak utána kezdik el részletezni, hogy mi is lenne az érdeklődés tárgya. Ehhez hozzájárul az is, hogy sok hétköznapi cselekvés, ami Magyarországon már rég a lakás négy fala közé lett száműzve, Kínában még a köztereken zajlik.
A személyes tér felfogását az is jól mutatja, milyen szoros, szinte már légmentes tömeget képesek alkotni a kínaiak a metrón. Az, hogy valaki a lengőbordádba támaszkodik, egyáltalán nem szokatlan, csak nem akar elesni. Te is nyugodtan tehetsz így, de azért saccold meg, hogy mikor megy az illető testi épségének rovására. Ugyanígy kellemes érzés tud lenni, ha magasabb vagy az átlagnál és a tömegben esernyővel hadonászva próbálják kinyomni a szemedet. Mivel Kínában cikinek számít lebarnulni, ha már egy kicsit is süt a nap, a kínaiak előrántják vidám színű árnyékvetőjüket, és tetszőleges mazsorett formációba rendeződnek, hogy még véletlen se tudj előlük kitérni.
Szembetűnő példa, hogy egy kínai lényegében bárhol el tud aludni. Nem egyszer láttam fehér inges srácokat, akik a legnagyobb tömegben és zajban is képesek voltak egy betonkorlátra lepihenni, és szusszantani egyet egy párnaformára hajtogatott kartondobozon. Ugyanezt tapasztaltam annál a feltehetően belső-kínai csoportnál, akit az állami múzeumon hajszoltak végig ideológiai épülés végett, majd kaptak egy kis szünetet, és a lépcsőn szépen nyugovóra is tértek.
Fotó: Az Utazó Nagykövet
Ami már meglepőbb lehet egy európai utazó számára, az a kínaiak mosdózáshoz köthető viszonya. Kínában az emberek nem élik meg a csempemagányt, ahogy azt nálunk szokás. Nagyon sok a nyilvános illemhely, hagyományos városrészekben nincs is saját mosdó a lakásokban, akárcsak száz éve egy pesti körgangos házban, közös használatú wc-k vannak. Mivel a magánszféra szentsége nem terjed ki erre a cselekvésre, ne lepődj meg, ha azt látod, hogy semmilyen elválasztás nincs a csészék közt. Ha már itt vagyunk: akárcsak a Balkánon, az esetek többségében Kínában is csak egy gödör és két papucsminta fog várni a helyszínen. Elterjedőben van az európai fajansz is, de Ázsiában nagy hagyományai vannak a guggolásnak, ezért nem valószínű a változás. Orvosok szerint egyébként ez egészségesebb módja a dolgok intézésének, ezért talán nekünk kellene átgondolni eddigi életünket.
Szabályosan két keréken
A filmekből ismert két keréken guruló Kína helyett ma már egyre gyakoribb látvány a személyautó – és a szmog –, de még mindig tömegek tekernek naponta a pekingi utakon. Persze ezek a drótszamarak időnként az anyagfáradás kínjával küszködnek, és azonnali segítségre van szükségük. A kínaiak a szememben a legnagyobb elismerést hegesztési tudásukkal vívták ki. A rögtönzött szervizek lényegében bárhol lehetnek, olyat is láttam, hogy valaki előkapott egy hegesztőt a háza előtt, mintha csak a fán teremne, és már neki is látott – természetesen guggolva és mindenféle munkavédelmi előírást mellőzve – a törött váz megfoltozásának. A hegesztés kínai mesterei bármilyen sérülést pillanatok alatt elhárítanak, akármilyen márkájú biciklin.
Kiterjedt irodalma van a kínaiak és a közlekedési szabályok se veled, se nélküled viszonyának, de az igazi pekingi biciklisek nem ismerik a félelmet, ha céljuk eléréséről van szó. A kínai fővárosban a szűk sikátorokban motorozni, biciklizni vagy riksázni teljesen bevett dolognak számít, és ha két milliméterrel mennek el a vállad mellett, az még bőven az elfér kategóriájába tartozik. Külön elismeréssel adózom a szemétszállító riksáknak, akik közel kétszáz kiló poshadt dinnyehéjjal és csörgő sörösüvegekkel is probléma nélkül át tudnak menni egy másfél méteres kapun.
Fotó: Az Utazó Nagykövet
Asztali etikett
Pekingben olyan kerületben laktam, ahol sok család élte az életét viszonylag hagyományos körülmények között az ún. hutongokban, egyszintes kis téglaházakból álló lakónegyedekben. Amit már az első napon megfigyeltem, hogy a kínaiaknál az evés rendkívül fontos része a napnak, legalább annyira húsbavágó, mint itthon a vasárnapi húsleves-rántott hús-krumplipüré szentháromság. Mivel egész nap megy a hajtás, ezért leginkább a vacsora az az időpont, amikor össze lehet ülni kicsit lepörögni. Családok, baráti társaságok, iskolások vagy idősek este 7 körül lepattannak az asztalhoz vagy beülnek egy étterembe, és már kocogtatják is a pálcikát. A kínai a Népek nagy étkezési határozója szerint a kint evők törzsébe, azon belül a műanyagszékesek rendjébe tartozik. Akárhova mentem, az utcán a fák alatt, udvarokon, vagy ahol csak egy talpalatnyi hely van, sorakoznak a kis fröccsöntött priccsek és rajta a zsongó asztaltársaságok. Szó mi szó, ez az aktív közösségi élet magával ragadó, és kedve lesz az embernek beülni valahova.
A kedvenc kis sarki éttermemben közelről is megfigyelhettem a pekingiek fogyasztási szokásait. Az igazi profi asztalok fából, vagy valami stabilabb műanyagból voltak, aminek a közepét forgatni is lehetett, így mindenki hozzáférhetett a kajához. Kínában ugyanis az a szokás, hogy leraknak eléd egy üres tányért és középre mennek a mindenféle finomságok, amiből mindenki szedeget magának. Ez egyébként egy nagyon leleményes dolog, mivel sokfélét és változatosan esznek, és jól lehet szívatni a másikat, ha rántasz egyet az asztal kerekén. Ami ennél sokkal meglepőbb, hogy a szemét egyáltalán nem téma, ami nem kell, azt lesöprik az asztalról és ennyi. A pálcika is megy a kukába, nem mossák el, mint mi a bádogkanalat. Egy 4-5 fős társaság legalább egy vödör koszt hagy maga után per kajálás, ami nagyjából 2-3 ritka faj kihalását eredményezheti éves szinten. Na, nem az, mintha mi európaiak ne gondoskodnánk arról, hogy az összes Greenpeacesnek legyen állása, de ez itt elég durván megy.
Hazánkban gyakran mondják, hogy Kínában az asztalnál az étkezés végén büffenteni szokás, ezzel fejezik ki, hogy jó volt a kaja. Nos, el kell keserítsem az olvasókat, sosem láttam volna, hogy ezt nyílt színen produkálják. Persze ettől még nem kizárt, hogy valahol él ilyen szokás, de az általam megfigyelt helyeken nyoma sem volt. Néha elpukkant egy-két szolid büfi, de az is csak száj elé tett kézzel és viszonylag diszkréten, mintha csak a sörhab kopogtatott volna fel. Az elégedettséget máshogy kell kifejezni: nem szabad mindent megenni, ugyanis, ha üres a tányér, a vendéglátód úgy érzi, nem tudott jóllakatni. Nem egy pincért húztam fel azzal, hogy ne hozzon nekem már semmit, mert tele vagyok. Azon mondjuk senki sem akad fent, hogy ez egy intézményesített pazarlás. Náluk ez így van bekötve, addig nem mész sehova amíg a kaja nem a füleden jön ki.
Fotó: Az Utazó Nagykövet
Utcai lövöldözés
A legtöbb utazónak azonnal feltűnik, hogy a kínaiak nem nagyon tudnak mit kezdeni a száj és orr váladékai által teremtett problémákkal, legalábbis a mi értelmezésünk szerint. Akárhova mész, biztos lesz valaki, aki váratlanul nagyot szív az orrán és szabadjára engedi a munka eredményét. Ezt csinálják diszkrét meghajlós verzióban is, de az igazi művészek nem nélkülözik a mozdulatban rejlő teátrálisságot, és szabályos ívet produkálva köpnek maguk elé. Profi versenyzők mozgó bicikliről is kivitelezik a mutatványt. Pár nap kell, míg az ember nem ugrik fel minden egyes ilyen hanghatás után, és megszokja, hogy ez itt természetes. A fiatalabbak és a társadalom azon tagjai, akik többet utaznak külföldre, már a zsebkendőt hívják segítségül az ilyen helyzetekre, de még nem vált általános szokássá a dolog. Mielőtt bárki halálra rémülne, ebben a káoszban rend uralkodik, ugyanis mindenki figyel a másikra a tömegben, és köpőcsészéket is telepítettek az utcára. Száz évvel ezelőtt nálunk sem volt ez nagyon máshogy, nem véletlen készült annyi “köpködni tilos” tábla. Azt azért érdemes hozzátenni, hogy utazásaim során számos országban láttam, hogy a zsebkendő, mint olyan, nem alapvetés, szóval Kína semmiképp sem tartozik az egyedi esetek közé ebben a sportágban.
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!
Mindenttu Dóri
Vendégszerző
Csányi Barnabás