Mi lesz veled, Amerika? - Gondolatok Donald Trump elnöksége elé

Mi lesz veled, Amerika? - Gondolatok Donald Trump elnöksége elé
8 perc

Lefekszel úgy, hogy Clinton vezet, felkelsz arra, hogy Trump lett az elnök. A múlt héten történt, sokan átéltük és benne van, hogy egy fontos történelmi fordulópont fordulópontja volt ez az átaludt éjszaka. Mi történt aznap este? És hogyan jutott el idáig a világ legnagyobb demokráciája? Egyáltalán mekkora meglepetés volt Donald Trump győzelme és mi sülhet ki ebből? Egy furcsa év befejezése volt az idei amerikai elnökválasztás.

A 2016-os év nagyon könnyen pályázhat a világ eddigi legfurcsább évére. Nagyon sok híresség elment közülünk: Lemmy, Dawid Bowie, Bud Spencer, Alan Rickman, Leonard Cohen… és persze itt van a Brexit szavazás, ahol egy teljes ország döntött a saját gazdasági érdekei ellen.

És akkor jött november nyolcadika. (Egy nagyon jó amerikai barátom születésnapja, mellesleg.) Úgy feküdtem le aludni, hogy nem vártam meg a tudósításokat a szavazás eredményeiről, így reggel azzal keltem, hogy majd írok egy lemondó cikket arról, hogy hogyan is fog minden folytatódni Hillary-vel: az agresszív külpolitika, a tömegeket elidegenítő belpolitikai machinációk és a többi.

A rádiót hallgatva majdnem kiköptem a kávémat. Ne értsetek félre: Trump egy populista, szexista, rasszista bohóc (vagy talán mégsem?), akinek semmiféle politikai tapasztalata nincs, és üzletembernek sem volt éppen kiváló. Egyáltalán nem jó ötlet egy ilyen embert hatalomhoz juttatni. (Ezt talán ő is tudja. A kampány alatt mintha szándékosan szabotálta volna magát: olyan felháborító kijelentéseket halmozott egymásra, hogy az ember haja égnek állt. )

Donald Trump, a lendületes (Fotó: Wonkette)

Győzelme két dolognak köszönhető: az emberek jó része rájött, hogy a politikai rendszerük kihasználja őket. Rájöttek, hogy a rendszer maga korrupt, és függetlenül attól, kit választanak meg, és milyen színekben indul, ugyanazt kapják. A politikai elit Jesse Ventura szavaival élve úgy funkcionál, mint a professzionális birkózás: a porondon egymást verik a székekkel, de a színfalak mögött egymás bulijaira járnak. Donald Trump Amerika Brexitje: az emberek úgy döntöttek, hogy egy kívülállót szavaznak hatalomba.

Ez volt az egyik nagyon is fontos elem. A másik, hasonlóan fontos része a győzelemnek a Demokrata Párt vezetésében keresendő. Egyszerűen azt hitték, hogy Trumpnak nincs esélye, és ahelyett, hogy komolyan vették volna, a saját jelöltjüket nyomták be az elnökjelölti pozícióba. Bernie Sanders, aki ugyancsak az általános elitellenes dühöt lovagolva jutott magasra, tökéletes jelölt lett volna. Hiba lenne őt úgy nevezni, mint baloldali Trump: a megválasztott elnökkel ellentétben Sanders nem egy populista politikus; inkább egy régi vágású szocialistaként lehetne jellemezni. Aki baloldalon állt, és elege lett a bennfentesekből, a “business as usual”-ból, a jobboldal fele tolódott Demokrata Párttól, az Sanders-re szavazott. A jobboldaliak, akik úgy érezték, hogy háttérbe szorították őket, valamint azok, akik - a baloldallal együtt - rájöttek, hogy az amerikai álom nem létezik, hogy csak keveseknek jutott az a lehetőség, hogy előre jussanak, végül azok, akik úgy érezték, a politikai korrektséget egyfajta szájkosárként használják, a (főleg vidéki fehér) marginalizálódott lakosság viszont Trumpra szavazott.

A Demokrata Párt a nevével ellentétben nem egy demokratikus intézmény. A delegáltak és szuperdelegáltak rendszere tökéletesen alkalmas arra, hogy a párt felső vezetésének megfelelő jelöltek kapják meg az elnökjelöltséget. Dan Carlin nagyon sokat beszélt a rendszer nem-demokratikusságáról; ez a podcast különösképpen érdekes a témában.

Egyszóval a párt vezetése inkább Clintont bízta meg az elnökjelöltséggel: egy technokrata belsőst, akit jobbról és balról is széles körben mélységes utálat vesz körül. Az egyetlen dolog, amivel igazán lehetett érvelni mellette, az az “első női elnök” szólam volt. (Arról nem is beszélve, hogy a politikai arisztokrácia tagja; ha megválasztották volna, akkor negyven év alatt mindössze négy családból kerültek volna ki az elnökök.)  Az sem segített rajta, hogy nagyon sok régi és új botránnyal hozták kapcsolatba. Egyszóval Clinton pontosan az a politikus, aki ellen a népesség jó része egyre inkább ellenséges érzelmeket táplál; gyakorlatilag csak a meggyőződéses demokraták szavazata volt garantált. Az igencsak lényeges “elkötelezetlen” szavazatok közül semmi nem volt biztos. Ahogy az Onion is írta: a választók a félelemből és gyűlöletből való szavazás között vacillálnak. Trump pontosan ezt az elitellenes érzelmet lovagolta meg, és a Demokrata Párt vezetése nagyon félrekalkulált azzal, hogy megszabadultak Sanders-től. Voltak más jelöltek is: Biden, bármennyire is híres az elszólásairól, ugyancsak hiteles jelölt lett volna. Egyszóval ezt nagyon elszúrták. Trump a demokratáknak köszönheti a nyereséget; ahogy írtam, Clinton nem volt alkalmas a bizonytalanok szavazatának megnyerésére.

Donald Trump, az előretekintő (Fotó: Bumm.sk)

Mindenesetre talán jobb is túl lenni Trump elnök négy évén… elvégre ha az elégedetlen és dühös tömeg már most ilyen mérges, ki tudja, milyen indulatok szabadultak volna el 2020-ban? És akkor hogyan tovább? Lesz-e mexikói fal, deportálnak-e 11 millió embert, visszavonják-e a Naftát, és vajon Hillary Clinton tényleg börtönbe megy?

A kérdés jogos, és bárki, aki magabiztos előjelzéseket tesz csak a levegőbe beszél. Persze azonnal megjelentek a cikkek, amelyek Hitlerrel hasonlítják össze mindenki kedvenc üzletemberét, aki egy szőkített Pom-pomot visel a fején. Az az igazság, hogy ez senkinek sem segít (Godwin’s Law), és senki sem tudhatja, mi lesz ebből; Trump egy kiszámíthatatlan elem a jól kiszámított politikai gépezetben. (Ő mondjuk képes összetett mondatokban beszélni, ami azért biztató, elvégre az előző republikánus elnöknek komoly gondjai voltak az angol nyelvvel.) 

Hillary elnökségét könnyű lett volna megjósolni: ugyanaz, mint eddig. Olyan-amilyen belpolitika és agresszív, orosz-ellenes külpolitika. Talán pár újabb háború is a Közel-Keleten, és még rosszabb, Európa keleti felén: hosszú karrierje során még nem volt olyan háború, amit Clinton ne szeretett volna. Ebből a szempontból Trump talán még jobb választás, mint Hillary: hosszú idő óta ő az első amerikai politikus (és itt most meglehetősen tág értelemben használom a szót), aki azt mondta, hogy tárgyalna az oroszokkal.

Márpedig ez most egy igencsak problémás terület. A hidegháború végével az amerikaiak egyedüli szuperhatalomként úgy gondolták, bármit megtehetnek, és meglehetősen agresszív politikát folytattak, ráadásul mintha még mindig a hidegháborús felfogással álltak volna az oroszokhoz. A NATO keleti terjeszkedéserakéta-védőpajzsok, a NATO csapatok keleti állomásoztatása és az oroszbarát rezsimek aláaknázása nem szolgált igazán a kétoldalú kapcsolatoknak, és nagyon is rájátszottak az orosz nacionalizmusra és paranoiára. (Ne felejtsük el, hogy számukra a huszadik század két, nyugatról jött és elképesztően pusztító háborút hozott.) Clintontól ennek a meglehetősen ostoba és veszélyes politikának az erősödését várhattuk; Trump talán tényleg leül tárgyalni

Donald Trump, a pozitív (Fotó: behir.hu)

A közel-keleti háborús gócok, valamint a kelet-európai feszültségek megoldásához nem a szablyák csörgetése, hanem együttműködés szükséges. Egyik hatalom sem éppen a tisztaság és becsület mintaképe, de ez a reálpolitika. A kompromisszumkészség eddig igencsak hiányzott az USA eszköztárából. Az Egyesült Államok mindeddig az erő pozíciójából próbálta kezelni a nemzetközi konfliktusokat, ami a legtöbbször meglehetősen tragikusan végződött. Talán egy együttműködőbb hozzáállás segíthet a dolgokon; az biztos, hogy ártani nem fog.

A másik dolog, amit nagyon is érdemes megemlíteni, hogy az Egyesült Államok politikai élete reformra szorulMár nagyon régóta látható, hogy a dolgok nem mehetnek az eddig megszokott medrükben. A meglehetősen elavult és nem túl jól funkcionáló elektori rendszernek mennie kell; és az eddig sem igazán működő kétpártrendszernek is el kell tűnnie. Már a Tea Party mozgalom is komoly feszültségeket okozott a Republikánus Pártban (ugyanaz a populista/elit ellentét jelentkezett, ami Trumpot segítette hatalomra), és megvan rá az esély, hogy a párt kettészakad. A Trump által képviselt mozgalom egyáltalán nem új: a dühös, középkorú, alacsony műveltségű vidéki fehér férfi sztereotípiája nagyon sok humoristát tett gazdaggá az évek során. Csakhogy úgy tűnik, most tényleg fordult a kocka

A nyugaton (is) látható folyamat, amely az eddigi politikailag korrekt liberális”/neoliberális (hogy mennyire liberális, az vita tárgyát képezheti), globalizációpárti világnézettel szembenálló antiglobalizációs, konzervatív mozgalmak erősödésével járt, Trumppal az USA-ban győzedelmeskedett. Nagyon sok ember rájött, hogy a globalizáció csak nagyon kevesek számára volt előnyös; az angoloknak ott a Brexit, az amerikaiaknak Trump, Európa jó részében erősödik a jobboldal. Kérdés, mi lesz ennek az eredménye.

Donald Trump, a magabiztos (Fotó: Slate)

Éppen ezért nemcsak a republikánusoknak kell átgondolni, hogyan tovább. A demokratáknak is le kell vonniuk a következtetéseket, ugyanis ha így folytatják, ők is a történelem szemétdombjára kerülnek. A pénznek is ki kell kerülnie a politikából; a SuperPac-oknak és hasonló szervezeteknek köszönhetően az Egyesült Államok választási rendszere minden, csak nem demokratikus. Trump elnöksége, akármit is hoz, talán katalizátor lesz ahhoz, hogy ezek a változások megtörténjenek. Talán hosszú távon az Egyesült Államok és a világ is jobban jár a harsány bohóc négy évével. 

A másik igencsak komoly dolog - és erről valahogy sem az amerikai, sem a nemzetközi média nem szeret írni, pedig nem holmi chemtrailes összeesküvés-elméletről van szó, hanem dokumentált tényekről (és törvényekről): a “War on Terror” leple alatt az Egyesült Államok elnöke elképesztően sok hatalmat kapott. Igazság szerint komolyan el lehet gondolkodni azon, hogy hogyan is lehetséges az, hogy egy “liberális demokrácia” vezetője saját maga dönthessen titkos háborúkról, bevezesse a kínzást, mint kihallgatási eszközt, amerikai és nem amerikai állampolgárságú emberek bírósági ítélet nélküli bebörtönzésére vagy éppen kivégzésére adhasson parancsot, és még színes katonai egyenruhát sem kell viselnie, és senki nem kell hogy “el presidente”-nek szólítsa. 

A rendfenntartó szervezetek militarizálódásáról, a teljes, globális elektronikus megfigyelési rendszerről ugyancsak érdemes megemlékezni, amelyek szintén nem egy szabad, demokratikus állam képét festik elénk. Eddig az volt az érv a szabadságjogok ilyen mértékű korlátozása mellett, hogy szükségesek a terroristák ellen (akik gyűlölnek minket a szabadságunkért), és különben sem kerülhet felelőtlen ember az elnöki székbe, így nem fognak ezekkel a különleges jogokkal visszaélni. (Talán azok, akiket a “Disposition Matrix”, azaz “Obama’s Kill list”- alapján robbantottak fel drónok segítségével a családjukkal és kívülállókkal, másképp nyilatkoznának, de most beszéljünk csak a “nyugati életekről”.) Nos, most President Trump kezében van ez a lista, és ez komolyan el kell, hogy gondolkoztasson mindenkit a megfelelő fékek és egyensúlyok rendszerének visszaállítása ügyében.

Egyszóval lehet, hogy lesznek pozitív következményei ennek a választásnak. Már ha barátunk nem robbant ki egy háborút. Mint mondtam, senki sem tudja, mivel fog járni az elnöksége. Ami megtörtént, megtörtént: az USA szavazói belevetették magukat az ismeretlenbe, ahelyett, hogy a “kisebb rosszat” választották volna. Majd meglátjuk, mi sül ki a dologból.


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: politika , társadalom