Gyermeknap a világ körül

Gyermeknap a világ körül
12 perc

A nemzetközi gyermeknap az egyik legkedvesebb ünnepünk világszerte. Ilyenkor szülők és gyermekeik problémától mentesen élvezhetik a kora nyári (vagy féltekétől függően éppenséggel késő őszi) időjárást egy kellemes vasárnapon! De vajon ugyanolyan gyereknek lenni Kongóban, Koppenhágában vagy éppen Kőbányán? Hogy nevet a vietnami kissrác, és mivel játszik az olasz kislány?  De úgy mégis, milyen gyereknek lenni...

Belgiumban

A belga gyerekek"ridegtartáson" vannak, legalábbis itt Flandriában és valószínűleg Walloniában is. A nők átlagosan 3-5 hónapig maradnak otthon a babával, majd szemrebbenés nélkül elviszik a bölcsődébe. Ha beteg a gyerek a babysitter házhoz jön, és teljes nyugalommal akár 8 órára is egyedül hagyják egy ismeretlen emberrel. Persze ezek a gyerekek is ugyanolyanok kezdetben, mint bárhol a világon. Sírnak, nevetnek, kötődnek, ha éppen van kihez.

Nekem kezdetben nagyon furcsa volt ez az egész, és nem fogom megérteni soha. Pénz van, gyerek megkap mindent, legújabb kütyü, zsebpénz. Mégis, mire elérik a serdülőkort, mivel a szülő soha nincs otthon, nem alakul ki szorosabb kapcsolat szülő és gyerek között.

Nem igazán vagyok elragadtatva ettől az egésztől és attól sem hogy a három még éppen serdülő korú lányom esetlegesen ebben a rendszerben fogja leélni az életét.

Az állami iskolákat tisztelem, becsülöm, szerintem rendesen küzdenek, és nem veti fel őket a pénz. A gyerekeim szeretnek most már oda járni. Rengeteg programot kirándulást szerveznek nekik, akár a Belgiumot körülvevő országokba is. 15-16 éves korukra minimum három nyelven beszélnek, és teljesen eldöntött tény milyen szakmát választanak majd.

Lassan négy éve élünk Belgiumban, ám mindezek ellenére otthon még mindig várják őket a jó barátok. És még mindig hiányolják az otthoni unalmas évzárókat, a jó kis klubdélutánokat, az ovis farsangot, a kötelező néptáncszakkört és még sok más fantasztikus dolgot, ami itt nincs és nem is lesz soha.

Botos Zsuzsanna

Fotó: Botos Zsuzsanna

Dániában

A dán gyerekek igazi felfedezők, kíváncsiak és közvetlenek. Nem félnek kérdezni, véleményüket pedig őszintén kinyilvánítják a maguk ártatlan módján. Az elfogadás és a tolerancia szerves része a neveltetésüknek, ezért könnyen tudnak alkalmazkodni az idegen emberekhez és helyzetekhez. Ritkán hisztiznek vagy panaszkodnak, inkább próbálnak minél előbb valami furfangos megoldást találni a problémákra.

Emellett szeretik a sportokat és az aktív szabadtéri játékokat. Nem csoda, hisz a szülők és pedagógusok is arra törekednek, hogy a gyerekek már pici koruktól hozzászokjanak a rendszeres testmozgáshoz, és az fokozatosan életük alapvető részévé váljon. Számukra a játék nem csak kikapcsolódást jelent, hanem egy elengedhetetlen eszköz is, amely kreatív módon segíti elő a tanulást és a személyiségfejlődést. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Dániában a gyerekek nagy része boldogan megy iskolába.

Könyves Viki

(Fotó: Könyves Viki)

Ecuadorban

Ecuadorban jellemző a sok testvér és unokatestvér, valamint a kis korkülönbség szülő és gyerekek között. Egy átlagos ecuadori családban minimum 3-4 gyerek van, sokszor több különböző szülőtől – így a gyerekeknek már pici koruktól kezdve alkalmazkodniuk kell, és több szülői-nevelői ráhatás éri őket. Sokszor több generáció él együtt, sőt, gyakran nagybácsik és nagynénik is körbeveszik a gyerkőcöket. Mint minden szülő, az ecuadori is büszke gyermekére (legyen felső osztályú, helyi indián családból származó, középosztálybeli vagy bármilyen más státuszú az országban), az ő gyereke a „leg”-gyerek, a legokosabb, legügyesebb, legszebb.

A nyelvtanulás presztízskérdés, így sokszor már 3-4 évesen preschool-ba íratják gyermekeiket a szülők, ahol angolt, számítógépes ismereteket és alapvető országismeretet tanulnak. A nyelv szinte kötelező tanulása később sem marad el: napi rendszerességgel járnak a diákok suli mellett angol intenzív tanfolyamokra különböző nyelviskolákba, de ezenkívül rengeteg más szakkörben (foci, kosárlabda, gitár, tánc) tevékenykednek. Gyereknek lenni itt nagyon nehéz: sok a szülői ráhatás, az elvárás, mindamellett az iskolákban is 3 havonta van vizsga- és projekthét, ahol plusz feladatokat kapnak a gyerekek, szabadidejük ezért kevés (van olyan iskola, ahol szombati nap is kötelező!), ugyanakkor elvárás a kortárscsoporttól a szocializálódás, a családtól pedig az aktív részvétel a családi programokban. A legtöbb diákom épp mindezek miatt általában fáradt, kialvatlan, túlterhelt.

Böröndy Elza

Hollandiában

Egy nemrég megjelent felmérés szerint a holland gyerekek a legboldogabbak a világon. Azért óvatos lennék ezzel a kijelentéssel, bár az az apró tény, hogy nincs házi feladat az általános iskolában biztos sokat segít a hangulatukon! Ha viszont azt nézzük, hogy életük harmadik hónapjában bekerülnek egy gyűjtőhelyre, azaz a bölcsibe, ahol idegen nénik etetik, öltöztetik őket, akkor nem biztos, hogy abban az időszakban éppen ők a legboldogabbak. Kétségtelenül viszont ez lehet az egyik magyarázat a későbbi függetlenségükre!

A korai önállósodás mellett egy másik esemény is elég hamar bekövetkezik a holland gyerekek életében: amint képesek ülni, máris suhannak anyával, apával a biciklin! Az előre vagy hátulra felszerelt mini ülésen száguldva szívják magukba a biciklizés szabályait - mindezt hóban, szélben, esőben és főleg sapka nélkül, ami valószínűleg csak nekünk furcsa, akik egész életünkben hallgattuk a"sapkát vegyél mert megfázol/kihullik a hajad" mondatot.

Biciklizésen kívül az úszás az, amit az iskola első éveiben minden gyereknek kötelező megtanulni, és vizsgázni is kell belőle! Persze, hiszen errefelé sok a víz, jobb a biztonság!

Ahogy látom, a fiatalok a későbbi években sincsenek elkényeztetve, és a felnőttek elég szabadon hagyják, hogy fejlődjön a személyiségük, önbizalmuk! Ezt a szülők és az iskola is próbálja szem előtt tartani. (Ez a nagy szabadelvűség a mi szemünkben tűnhet neveletlenségnek, de minden csak nézőpont kérdése.) Az iskolában megtanulnak felszólalni, kifejezni magukat, a nagyobbaknak önkéntes munkát kell vállalniuk, és ami nagyon fontos: megtanulnak vigyázni a természetre, tisztelettel bánni az állatokkal. Azt nem tudom, hogy a legboldogabbak-e az itt élő gyerekek, de ezekkel az alapvető útravalókkal egészen biztosan életre való emberek válnak belőlük.

Békési Barbara

(Fotó: pixabay)

Kongóban

A Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik legszegényebb országa, de itt sem minden kisgyerek hátrányos helyzetű. Legtöbbjüknek van családja, járnak iskolába, délután a kosárlabdapályára, vasárnap templomba.

Ugyanakkor egy ekkora, és ilyen hányatott múltú és jelenű országban rengeteg a többszörösen veszélyeztetett helyzetű gyermek is. Goma sem kivétel; a város egyik legismertebb befogadó intézménye a Georgette nővér vezette Tulizeni Központ. Itt töltünk havonta néhány szombat délutánt a munkatársaimmal.

Hogy milyenek a gyerekek? Olyanok, mint bárhol máshol. Ha Georgette nővér azt mondja, üljenek csendben, amíg mindenki meg nem kapta a tányérját, mint a kisangyalok, hangos szó nélkül várnak. Ha a nővér lent marad a földszinten, amíg mi az emeleten színezünk, három perc alatt felforgatják a házat, kicsi a rakást játszanak, és visítanak, ahogy a torkukon kifér. Mint igazi testvérek, a nagyobbak gondoskodnak a kisebbekről, ebédnél, öltözéskor, mosakodásnál. Mint igazi testvérek, néha összevesznek a labdán, vagy azon, hogy ki nézhet be a nyulak ketrecébe, és az erősebbek bizony odébb taszítják a többieket. Kíváncsiak, figyelemre vágynak, huncutok, hangosak – gyerekek.

Kaplár Kata

Luxemburgban

Ezt nehéz általánosítani, mert az ország lakosságának majdnem fele külföldről érkezett. Gazdag ország, ezért nagy valószínűséggel nem szenvednek hiányt semmiben. A szülőknek általában két választásuk van, hová írathatják be őket: ha anyanyelvük az Európai Unió valamelyik hivatalos nyelve, akkor jó választás lehet az Európai Óvoda és Iskola, ahol a gyerekek a saját nyelvükön tanulhatnak. A másik választás valamelyik luxemburgi intézmény, ahol a gyerekek Luxemburg három hivatalos nyelvén (luxemburgi, német és francia) részesülnek az oktatásban. Ezért a következő sztori nagyon is életszerű: a félig magyar, félig cseh Pistikét a szülei luxemburgi óvodába íratják. Ott a csoporttársaival és az óvó nénivel luxemburgiul fog beszélgetni és játszani (és őrült gyorsan meg is fogja tanulni a nyelvet).

A luxemburgi általános iskolákban német nyelven, a középiskolában pedig franciául zajlanak az órák. Vegyük ehhez hozzá, hogy eközben tanulják például az angolt, mint idegen nyelvet is. Ezért, amikor Pistike már azon gondolkozik, hogy melyik egyetemre felvételizzen, akkor (számoljuk csak meg!) nagy valószínűséggel már beszélni fog: magyarul, csehül, luxemburgiul, németül, franciául és angolul, hacsak nem volt kedve még közben másik idegen nyelvet is tanulni a szabadidejében (de érthető, ha nem érezte szükségét).

Európán kívülre is tekinthetünk: személyes élményem, amikor a buszon egy afrikai és egy ázsiai származású kisfiút hallottam vidáman cseverészni - luxemburgiul! Luxemburgban nincs olyan, hogy kiközösítenek valakit származás alapján, épp azért, mert a sokféleség egyenlővé tesz mindenkit. Hogy jó-e ott gyereknek lenni? Ebből a szempontból mindenképp! :) Hogy a jólét lustává teszi őket? Sajnos sok ilyet láttam, de ebben fontos szerepe van a szülőknek is. Az biztos, hogy fiuk/lányuk egy színes, soknyelvű, befogadó és elfogadó közösség tagjává fog válni.

Berki Nikolett

(Fotó: pixabay)

Németországban

Nálunk gyakori vendég a gyerek. A tartományban nagyon népszerűek a beöltözős ünnepek, és sokszor csoportosan járják a környékbeli lakóházakat, hogy ilyen alkalmakkor csokoládét és mindenféle édességet gyűjtsenek. A felnőttek ilyenkor szintén jelmezbe bújnak, de főleg kocsmákba járnak pénzért sört gyűjteni, de ez most nem vág annyira a témába!

Másfelől év elején rászoruló gyerekeknek is szoktak pénzt vagy ruhát gyűjteni a helyi lurkók. Ilyenkor becsengetnek, elmondják, hogy kinek és mit gyűjtenek, és ha valamivel tudunk nekik segíteni, akkor felírják az ajtónkra krétával, hogy ebben az évben is segítettünk.

Nekem ez nagyon szokatlan, mert amikor én gyerek voltam, akkor a lehető legtilosabb volt idegenekhez becsöngetni. De nagyon helyesek, és szívesen fogadjuk őket!

Ami még jut nekünk a gyerekekből, az az, hogy itt a külvárosban egészen pinduri kortól, derékig érő csoportokban mászkálnak haza oviból, iskolából, mint a kiscsibék, csak tyúkanyó nélkül. Minden hátizsák nagyobb, mint bármelyik gyerek, tényleg az ember elvigyorodik, ha rájuk néz! Éljenek a gyerekek!

Czett Petra

(Fotó: pixabay)

Olaszországban

Olaszország valóban a „mammák” országa, és csak egy valami van, ami még a nagyhatalmú édesanyáknál is fontosabb az olasz társadalomban. Bár a filmekből ismert nagy olasz családok eltűnőben vannak, és itt sem vállalnak már egy-két gyerkőcnél többet az anyukák, azért Olaszország még mindig a gyerekek bűvöletében él.

A dél-olasz gyerekek nagyon nyitottak. Egyből letegeznek, légy bármilyen korú is. Nem bújnak el szégyenlősen az anyukájuk háta mögé, ezernyi kérdéssel bombáznak meg, ha elég érdekesnek találnak, s rendkívül toleránsak, mindenkit elfogadnak olyannak, amilyen. „Alapfelszerelés” náluk a nagy, melegbarna szem, hihetetlen hosszú szempillákkal, és a huncut haj. Néha egy-egy apróságra ránézve, magam sem tudom eldönteni, hogy kisfiúval, vagy kislánnyal állok-e szemben. Amikor cseperednek már könnyebb a dolog, mert a divatőrületek elég fiatalon „elsodorják” az olasz gyerekeket. Hihetetlen hajkreálmányokat, derékban karcsúsított ingeket látni már az óvodás fiúkon is.

A másik alap dolog a hangerejük. Az olasz gyerekeknél hangosabb talán a világon nincs. Hihetetlen hangerővel élnek, játszanak, sportolnak. Nameg hisztiznek. Elsőre megdöbbentő ahogy az étteremben rohangáló bambino hangosan kiabál, és hisztizik, a szülők, a vendégek pedig mintha észre sem vennék.

Az olasz gyerkőc hihetetlen szabadságban él a napsütötte Itáliában. Sokszor éjfélkor is kinn fociznak az utcákon, egyedül is leballaghatnak a tengerhez, rengeteg barátjuk van, imádják az állatokat. Úgy általában imádnak mindent. Enni, úszni, beszélni, nevetni, játszani; egyszóval nagyon olaszok, csak miniben.

S hogy mikor nő fel az olasz bambino? Ha a mammán múlik sosem! 

T Bacsa Judith

(Fotó: pixabay)

Vietnámban

Vietnamban is, mint mindenhol, van ilyen gyerek is, meg olyan is. Van, aki félénkebb, van, aki vadabb, vannak aranyosak és idegesítőek, vannak szorgalmasak és lusták, de egy biztos: ha egy csapat vietnami gyerek közé keveredik az ember, átélheti, hogy milyen egy hordányi, vad kismajommal egy ketrecbe zárva lenni. A vietnami szülők, és nagyszülők ugyanis úgy gondolják, hogy a gyerek a család ártatlan kicsi szeme fénye, akinek szinte mindent szabad. Ha mégis sikerülne átlépni az egyébként nagyon tág határokat, akkor verés a válasz, de hogy mik is azok a határok... fogalmam sincs.

A gyerekek szinte mindent megtehetnek. Az utcán gyakran látni kanállal a csöppségek után szaladgáló nagymamákat, akik menet közben próbálnak némi élelmet tömni a porontyukba. Nyilvános helyen pedig egyáltalán nem kell tekintettel lenni a többi emberre. Rángathatják a repülőn az előttük ülő támláját, átrohanhatnak az étteremben az asztal tetején, kiabálhatnak, verekedhetnek, a szülőknek pedig a szeme se rebben. A nagy szabadságért azonban valahol fizetni kell, ez pedig az iskolában történik. Na, nem mintha szünetben bárki is bánná, hogy mit csinálnak a lurkók, de a tanórán és a vizsgákon teljesíteni kell. Sok gyereknek egyetlen szabadnapja sincs, így nem csoda, ha néha elveszítik a kontrollt. Tanárként ezzel nem könnyű megbirkózni, de a vietnami gyerekek is jól reagálnak a szigorú, ám igazságos szabályokra. Játszani pedig ők is imádnak, ami jó eszköz lehet a fegyelmezésükre. Legtöbben a meséket is szeretik, bár van, aki ilyenkor sem tud egy helyben ülni. Ami azonban a kreativitást illeti, ilyen képzeletszegény gyerekekkel még életemben nem találkoztam.

A kulturális különbségeket leszámítva azonban a vietnami gyerekek is csak gyerekek, és nagyon hálásak tudnak lenni, ha az ember törődik velük. Az pedig, hogy hova fejlődnek, nagyrészt a szülőkön és az országon múlik.

Braxátor Rebeka

(Fotó: Braxátor Rebeka)

Magyarországon

Ugrálunk a porban, pislogunk a kereplőre, homokozó lesz a gumiabroncs. Vukk, Pom Pom, Frakk és Magyar népmesék. Vagy éppen akkor már nézzük a Youtube-ot, Minecraftben építjük a birodalmat, meg Apától kérjük el az okostelefont. De azért a Legó még mindig menő, és még mindig van értelme lecsöngetni a srácokat focizni.

Magyarországon gyereknek lenni az egyik legjobb dolog a világon. Megkapjuk az ország legjavát, anélkül, hogy a nehezével kellene foglalkozni. Nincs okmányiroda, nincs politika, a pénztárcát se kell sóhajtozva nézni. Helyette megtanulunk úszni, hógolyózni, gesztenyéből sünit építeni, és a nagyvilág itt hever tőlünk keletre és nyugatra, tele lehetőségekkel, csak ránk várva! Ámuldozunk ki az ablakon, koptatjuk a padot, Aranybullát tanulunk, mert az a legkönnyebb évszám, és közben alig várjuk, hogy mi is nagyok lehessünk. Aztán, amikor felnövünk, jön a neheze, és újra gyerekek szeretnénk lenni. De ha már azt nem is lehet, akkor legalább megadunk mindent a saját gyerekeinknek.

Balog Peti


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!