Momentum

Mindennapjaink apró pici momentumokból állnak. Ez lehet egy gőzölgő kávé, a ragyogó napsütés, amikor kilépsz az utcára, a frissen húzott ágynemű, egy jó szó a kollégádtól, egy kedves mosoly, egy ölelés, egy rég nem látott barát. Egy pillanat, ami feltölt, amikor úgy érzed, boldog vagy, elégedett vagy.

Fontos, hogy éljük meg a pillanatot. Ne menjünk el mellette lehajtott fejjel, ne azt lássuk, hogy „jajj, már megint száz fok van”, vagy „bakker, otthon maradt a napszemüveg” és ne fukarkodjunk a mosollyal, mert az nemcsak nekünk tesz jót, hanem másoknak is. Lehet tesztelni, milyen napod lesz, ha úgy mész ki az utcára, hogy „francnak kellett ma is ilyen korán kelni, tök mindegy mit veszek fel, csak éljem túl a napot”, vagy úgy, hogy felveszed azt a ruhát, amiben aznap a legszebbnek érzed magad, odaállsz a tükör elé, és azt mondod, „ma (is) megváltom a világot”, munkába menet körülnézel, és látod a szebbnél szebb épületeket az utcán, érzed a virágok illatát, a nyár illatát, a munkában a kihívást, örülsz a sikereknek, odafigyelsz az emberekre és a nap végén elégedetten dőlsz hátra.

"Érzed a virágok illatát..."(Fotó: Bencsik Rita)

Aztán vannak azok a momentumok, amik úgy rögzülnek a fejedben, hogy észre sem veszed, utána mégis azon pörögsz. Történt valami, és napokig azon jár az agyad, és jó/rossz érzéssel gondolsz vissza rá.

Elmesélek egy történetet.

Pár héttel ezelőtt egyedül utaztam a repülőn egy fapados légitársasággal, hogy melyikkel, nem számít. Az útnak mindig van egy olyan része, amikor a stewardessek körbe járnak a tologatós kocsival, és lehet róla vásárolni ételt meg italt. Ablak mellett ültem. Az ablakban visszatükröződött az előttem ülő 50 körüli hölgy, aki szemmel láthatóan nem érezte komfortosan magát. Először csak nagyon sokat mocorgott, majd kezdte kigombolni a blúzát, és nagyokat sóhajtott. Az volt a benyomásom, hogy vagy irtózatosan pánikol a repüléstől, és azért van rosszul, vagy hirtelen rosszullét jött rá. Lehet, hogy túl szociális vagyok, de innentől kezdve elkezdett érdekelni a hölgy sorsa. Odaért hozzájuk a kocsi, és a hölgy mellett ülő úriember angolul szólalt meg, és kért egy üveg ásványvizet. Konstatáltam, hogy ők együtt utaznak, akkor figyel rá, nem lesz gond. Az úr kártyával szeretett volna fizetni, azonban olyan típusú bankkártyája volt, amit a légitársaság terminálja nem tudott elfogadni. Ez onnantól kezdve patthelyzet, hogy aprópénz meg nem volt náluk, amivel ki tudták volna fizetni az üveg vizet. Amikor a helyzetet realizálták, a stewardess megvonta a vállát, hogy akkor ez van. Az úr ránézett a mellette ülő nőre (hogy az anyukája vagy a párja volt-e, azt nem tudtam megállapítani), aki még mindig elég kétségbeesett arcot vágott, majd szólt a légiutas-kísérőnek, hogy esetleg nem tudna-e hozni egy pohár csapvizet, hogy enyhítsék a rosszullétet. A stewardess vetett a hölgyre egy pillantást, majd egy szájhúzás kíséretében (gondolom hogy nem várt feladatot róttak rá és különben is mi az, hogy ingyen hozzon neki inni) visszatért egy pohár vízzel (1 dl lehetett), átnyújtotta, majd odaértek a tologatós kocsival a következő sorhoz, azaz hozzánk.

Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Cindee Snider Re)

Kérdeztem tőle, hogy jól láttam-e, hogy csak annyi volt a probléma, hogy az előttünk ülőnek nem volt aprója. Válasz: „igen”. Mondtam, hogy akkor szeretném nekik megvenni az üveg vizet. Erre a stewardess úgy elképedt, hogy láttam rajta, ilyennel nem találkozott még az eddigi 5-10 éves pályafutása alatt, majd pár másodperces hatásszünet után annyit tudott csak kérdezni, hogy ő beszélje-e meg velük, vagy megteszem én. Megtettem én. Szolidan megbökdöstem az úr vállát hátulról, és mondtam neki, hogy szeretném odaadni ezt a vizet a hölgynek. Az ember csodálkozó szemmel nézett rám, és annyit kérdezett, hogy „why?” azaz „miért?”. Mondtam, hogy „azért, mert nekem volt apróm”. Láttam a meglepődést és a hálát a szemében. Nagyon megköszönte, és én felettébb boldog voltam. Mert segíthettem. Az út végén hátrafordult, és átnyújtott egy névjegykártyát, mondván, hogy ő még ilyenfajta önzetlen segítséggel nem találkozott, ez nagyon ritka, és bár most nem tudja viszonozni a szívességet, de ha egyszer Grúziában járok, és szükségem van valamire, nyugodtan hívjam fel. 

Nekem akkor és ott rendkívül sokat jelentett ez a pillanat. Jó lenne, ha mindenkinek lennének ilyen pillanatai, ha mindenki átélné, milyen jó dolog önzetlenül adni. Jó lenne, ha rácáfolnánk az úriember mondatára, és bebizonyítanánk, hogy ez nem is olyan ritka dolog. Jó lenne, ha odafigyelnénk másokra, mert amit adunk, idővel vissza is kapjuk. Egy apró szívesség, ami gyakran semmibe nem kerül, másoknak az adott helyzetben mindent megér.