„A nők és a gyermekek helyzete a kizsákmányoló kapitalizmusban” - álomból felkeltve is emlékszem a tétel címére, amit érettségin húztam történelemből, pedig a címből kiderül, hogy igencsak régen volt. Erről a témáról akkoriban bárki órákig tudott hablatyolni, mindenféle mögöttes tudás nélkül. Nekem is elég jól sikerült minden érzelemtől mentesen előadni, milyen helyzetben voltak emberek, bizonyos történelmi korokba.. Nem tudom (nagyon is jól tudom), miért jutott ez tegnap eszembe, amikor ellátogattam Coratóba, a Verso Sud rendezvénysorozat utolsó napjára. Mellbe vágott!
Isten hozott a fesztiválon!(Fotó: Schatz Roberta)
Szerettem volna írni Corato szépségeiről, arról a fura hangulatú kisvárosról, ami Pugliában található, és narancsszínű föld veszi körül, ezüstszínű olajfákkal, és a híres Castel de Montéról, ami nem messze található onnan, és nyolcszögű alaprajza állítólag különös dolgokat közvetít anyag és szellem között, és az Olaszországban kibocsátott euró egycentes hátoldalán is ennek a képe van. De ezeknek bárki, bármikor utána tud nézni a neten. Amit tegnap nekem Corato adott, az valami teljesen más, mint egy egyszerű turista látnivaló.
Castel del Monte(Fotó: Schatz Roberta)
Egy egyhetes rendezvénysorozat, a Verso sud (dél felé) utolsó napját sikerült elcsípnem. Lelkes fiatalok átváltoztatták Corato történelmi belvárosát egy olyan színpaddá, ami lépten-nyomon, hasbarúgás-szerűen szembesít a délolasz történelemmel, és ezen belül is - ami engem legjobban megfogott - a II. világháború után élő olasz nők helyzetével a délolasz társadalomban.
Kezdésnek mindjárt itt van Carmela, aki egy kurtizán volt. A fent látható képen őt festette meg Kris Rizek, emléket állítva a nőnek, aki a legenda szerint bájaival mentette meg Coratót a II. világháború végén az amerikaiak bombázásaitól. Senki nem emlékszik a teljes nevére, a déli kultúra szereti (szerette volna) elfelejteni, hogy a nők az iszonyatos nyomor és szegénység elől a testük áruba bocsátásába menekültek. Carmelának is ez lett a sorsa. Szegénységben és magányosan halt meg, abban a házban, amiben élt, és „dolgozott”, és ami most már az ő képével van kifestve.
Kris Rizek mesélte nekem tegnap, hogy amíg festette a képet, sorban jöttek a helyi lakosok, hogy megnézzék, mit csinál. Mindenkinek volt egy története Carmeláról, ami segített neki nagyjából élethű portrét alkotni. Az idősebb férfiak szégyenkezve-huncutul elmondták, hogy miután senki nem tudja, mikor és hogy halt meg pontosan, ők a mai napig visszavárják Carmelát. Nekik állít emléket az ajtóban álló férfi képe, ami csak bizonyos szögből látszik, hogy egy férfi, szemből ezek csak csíkok.
A második képen látható férfi azt mesélte nekem, hogy Carmela öregkorában gyerekfelvigyázást vállalt, hogy megéljen, és rá is igen sokat vigyázott akkoriban. Szeretném hinni, hogy ez igaz! Mint ahogy szeretném hinni, hogy Carmela egy amolyan délolasz Mata Hari volt, akit nem is a körülmények kényszerítettek a kurtizánságra, hanem egy igazi, kalandvágyó, kitörni akaró hős volt. (Gerardo Strippoli La reggine de l’abbazie című versét ajánlom még a témában azoknak, akik valamelyest jártasak a coratói dialektusban.)
Az előadás(Fotó: coratolive.it)
A következő női sorsra egy férfi adott ruhát. Saverio La Ruina otthonkát öltött és papucsot - átlagos délolasz asszonnyá vedlett, míg elmondta nekünk kb. két órás monológját. Ezalatt nincs neve: ő a Dissonorata (kiközösített, megvetett). Egy szék, egy mikrofon és egy kiváló előadó áll a színpadon.
„Lehajtott fejjel számolva a köveket a földön, amik olyan stabilak, mint a mennyország.. Mint a csillagok.. Mint Saverio, aki maga is csillag, és aki született december 25-én, mint Jézus..” Ezekkel a szavakkal kezdődik a monológ, és ezzel is ér véget. Egy fiatal nő életét meséli el, aki egy átlagos calabriai családban él, három közül a legkisebb gyerekként. Hiába szerelmes fülig, ő maximum az erkélyről nézheti néhanap a szerelmét, mert az ő feladata a kecskét fejni és sajtot csinálni, amit apa elad a piacon. Férjhez menésről addig nem is álmodhat, amíg a nővére nem megy férjhez… Így hát marad neki a „kuss a neved!” és az engedelmesség. Aztán egy szép napon győz a szerelem.. egyetlen éjszakát tölt a szerelmével, aki rá egy pár hétre el is megy Amerikába. Hősünk ott marad egyedül – és terhesen. Összeül a családi kupaktanács, és eldöntik, hogy ezt a szégyent csak egyféleképpen lehet lemosni: sem az apja, sem az anyja, sem a nővére nem teheti meg (milyen rendesek), így marad a báty, aki szépen leönti petróleummal és meggyújtja. Az igazi tragédia azonban nem ez. Az igazi tragédia, hogy mindezt úgy meséli el a „nő”, hogy ez teljesen normális, megérdemelte. Ez volt az ő sorsa… A beletörődés – ez az, ami elviselhetetlenné teszi ezt a történetet.
Túlélte ezt a borzalmat, és megszülte a gyereket…”Lehajtott fejjel számolva a köveket a földön, amik olyan stabilak, mint a mennyország. Mint a csillagok. Mint Saverio, aki maga is csillag, és született december 25-én, mint Jézus” – és most olvassunk vissza pár sorral feljebb, hogy ki írta, és mondta el ezt a monológot…
Ettől (is) volt annyira más Corato az elmúlt héten, mint bármikor máskor. És Emmától is. Emma és még sokan a következő képen látható szobrokhoz adták az arcukat. A szoborcsoport körbeállva gyászol. Gyászolják a szeretteiket, akik a július 12-én, Bari közelében történt vonatbalesetben haltak meg. Emma azt mondja, jók lettek a szobrok… Ő három gyerekkel maradt egyedül, mert a férje azzal a vonattal ingázott. Mint ahogy „ingáznak” a szobrok árnyékai is a falon. Maguk az alkotások dróthálóból készültek, és csak a falra vetett árnyékuk teljes emberi alak. Mint ahogy Emma és a sorstársai is már csak árnyékai önmaguknak. (Edoardo Trsoldi installációját Giuliano Maroccini, az egyik főszervező magyarázta el nekem. Őt láthatjátok zöld pólóban.)
A világon millió hely van, ami gyönyörű - útikönyvek megszámlálhatatlanul állnak rendelkezésre a látnivalók kínálatával. De azt hiszem, igény lenne lassan egy olyan könyvre, ami „éreznivalókat” kínál.
Corato rákapott az ízére a Verso sud-nek, és december elején újra hoz valami újat.
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!
Gyovai Helén
Tárkányi Csenge
Mihálydeák Rita