Azon a szombat reggelen Párizsról szóltak a hírek. Gépfegyverekről, robbantásokról, koncerttermi vérengzésről. A mi kis korlátok közé zárt, konfliktusövezetben élt életünkben ez gyakorlati változást nem hozott. A lakótársam reggelizni vitt aznap. Bűntudata volt talán, hogy itt hagy minket és visszaköltözik egy másik életbe. Abba a világba, ahol vannak koncerttermek és több helyszín közül lehet választani, ha reggelizni akarunk.
Gomában a választási lehetőségek ritkábbak, így egyértelmű volt hogy „A Pékségbe” megyünk kávéért és croissant-ért. A helyiségbe lépve váratlanul – és lakótársam számára értelmezhetetlenül – kitört belőlem a sosem volt tizenhat éves rajongólány!
„Ó te jó ég, ez tényleg ő! Nem is hiszem el hogy tényleg itt van! Ülhetünk úgy, hogy titokban nézhessem?”
Úgy ültünk. A lakótárs még mindig nem tudta, kiről volt szó. Átestünk a hosszadalmas és türelmet próbáló rendelésen. De még mindig csak annyit tudott kihúzni belőlem, hogy most azonnal írnom kell a lányoknak, hogy itt van „Ő”. Hogy a lányok egyike a hír hallatára kocsiba ült és a helyszínre sietett, csak tovább növelte zavarát. Goma egyik kedvenc celebje valószínűleg ismeretlen Észak-Kivu határain kívül. Legfeljebb elkötelezett természetvédők vagy nagyon lelkes kirándulók ismerik Emmanuel de Merode nevét. A belga arisztokrata családból származó antropológus és természetvédő 2008 óta a Virunga Park igazgatója, a hegyi gorillák és egyéb, a parkban élő állatfajok védelmezője. És esetenként az expat-lányok rajongásának tárgya.
Emmanuel De Merode(Fotó: Martin Friedrich Januch)
Természetesen nemcsak az ő munkája csodálatra méltó. A park, ahogyan az egész régió, évtizedek óta polgárháborúk és egyéb szövevényes fegyveres konfliktusok helyszíne. Orvvadászoktól felkelőkig mindenki próbál hasznot húzni a környék természeti kincseiből. Vadőrnek lenni a Virunga Parkban veszélyes munka, az évek során 140-nél is többen vesztették életüket különböző összecsapásokban. Sokszor nem is magát a parkot, hanem a fegyvertelen lakosságot védve. Hogy a park 2014 októbere óta újra látogatható, az ő kitartó munkájuk eredménye. Nekik köszönhetem tehát, hogy meglátogathattam a hegyi gorillákat. Látogatás volt ez bizony. Ők „otthon”, természetes élőhelyükön rágcsálták a faleveleket, míg mi társaimmal az esőben állva hallgattuk a vadőrök torokhangú morgását. Ezzel jelezték hogy barátok vagyunk, nincs mitől félni. Vajon ez okozta-e, hogy tulajdonképpen nem is törődtek velünk, nem tudom. De tény, hogy egyáltalán nem zökkentette ki őket mindennapos tevékenységükből az hogy ott álltunk körülöttük négyen. Esőkabátban, kórházi maszkban, fényképezőgépekkel és a kattogás mellett csak a sóhajtozásunkat lehetett hallani.
Az előtérben ázott kiránduló, mögötte a hegyi gorillák
Nem tudhatták hogy hajnalban keltünk, órákat zötykölődtünk Észak-Kivu úttalan útjain, melyeken legalább egy fegyveres vadőr mindig elkíséri az utazót. Én a mosolygós Claire-t szórakoztattam csekélyke szuahéli szókincsemmel. Az sem érdekelte őket különösebben, hogy két órát másztunk felfelé a dzsungelben, hogy találkozhassunk velük.
Az órák óta zuhogó hideg esőről megegyezett a véleményünk. Az ezüsthátú családfő mellkasán összefont karokkal gubbasztott. Szemlátomást nagyon nem volt lenyűgözve az időjárástól. A legkisebb gorillabébi az anyukája karjaiban igyekezett megbújni a hideg és az eső elől, onnan pislogott kifelé. Ő volt az egyetlen, aki egyáltalán figyelemre méltatott minket.
Ő sem szereti az esőt(Fotó: Goran Mijaljica)
Azt is hamar megértettük, hogy a gorillacsaládok nem ugyanazt a tájékoztatót hallgatják végig, amit mi. Nekünk ugyanis elmondták a vadőrök, hogy hét méternél közelebb ne merészkedjünk. Illetve soha ne nézzünk a családfő szemébe, mert kihívásnak tekinti és emellett kerüljük a hirtelen mozdulatokat is. A fiatal, fekete hátúnak is nevezett hímek némelyike elég rugalmasan értelmezte a hét métert és ha kedve támadt, elindult felénk. Mi pedig gondolkodhattunk, hogy akkor most a hirtelen mozdulatok kerülése vagy a távolság betartása a fontosabb. A családfő is fel-felpillantott, miközben ágakat és leveleket majszolt. Olyankor igyekeztünk úgy tenni, mintha nem is őt figyeltük volna.
(Fotó: Kaplár Kata)
A látogatás legmaradandóbb emléke nem az volt, hogy milyen hatalmasak a felnőtt gorillák, vagy hogy mennyire fázott a kezem 3000 méteren. Még csak az sem, hogy pontosan tudtuk, súlyosan veszélyeztetett állatfaj képviselőit figyelhetjük testközelből. A világon körülbelül 800 hegyi gorilla él még, többségük Kongó, Ruanda és Uganda természetvédelmi területein. A találkozás pillanatától kezdve végig az motoszkált a fejemben, hogy ugyan ezek a gorillák itt a dzsungelben rágcsálják a leveleket, azért vonásaik és viselkedésük nagyon is emberi. A gorillamama hanyatt dobta magát és hangosan kacagott, a családfő durcásan utálta az esőt, a gyerekek pedig vagy szökdécseltek, birkóztak, vagy összevesztek a legjobb falatokon.
És ahogyan érkezésünk, úgy távozásunk sem tűnt fel nekik. Napjuk a szokásos módon zajlott tovább, míg mi dideregve de elvarázsolva ereszkedtünk vagy éppen csúsztunk vissza a vadőrök állomására. Ott már várt minket a meleg tea és a pokrócok. Valamint a kalandfilmekben látható nagy szafarisátor, terített asztallal és lenyűgöző kilátással a Virunga-hegység egyes csúcsaira. A Mikenóra és Nyamuragirára, mely Afrika és a világ egyik legaktívabb vulkánja is egyben.
A parkban egyébként több összkomfortos vendégház is üzemel, melyek mind felszereltségükben mind árukban kiemelkednek a környék kínálatából. A békésebb időket kihasználva pedig egyre több kirándulóprogramot ajánlanak: a gorillák és a vulkán mellett a Kivu-tó egyik szigete is látogatható. Részben ezeknek is köszönhető, hogy még a New York Times is ajánlja, hogy 2016-ban aki teheti, látogassa meg a Virunga Parkot. Ez mindenképpen jó reklám, megtiszteltetés, talán remény, de ugyanakkor illúzió is. Az átlagos kirándulónak ez elmondhatatlanul messze van. Drága és még mindig veszélyes úti cél. Mégis, aki megteheti, ne azért látogasson erre mert a New York Times azt mondta. Sokkal inkább azért, mert háborús múlt, fegyveres csoportok és minden gond ellenére itt a fák, csillagok, állatok és kövek még mindig úgy élnek, ahogy a világon már nagyon kevés helyen.
És ha már erre jár aki megteheti, mindenképpen nézzen be hozzánk is! Kóstolja meg a helyi sajtot, a helyi kávét, vagy a jó erős ruandai teát. Ki tudja, ha átugrunk „A Pékségbe”, talán még Emmanuel de Merode is ott lesz!
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Kaplár Kata
