"Nem a te városod. Nem a te házad. Nem a te utcáid. Nem a te erdőd. Nem a te strandod. Nem a te ismerőseid. Nem a te iskolád. Nem a tiéd. Itt semmi sem a tiéd." – Ezt suttogta halkan, vagy énekelte gúnyosan a fülembe egy északi ország fővárosa, ahol ma is élek.
Ezt a folyamatos kis "nem a tiéd" dalocskát nem hallottam rögtön, hiszen az első évben mindent elnyomott az ujjongó felfedezésvágy zaja. Tárt karokkal rohantam új lakhelyem ölébe, nyitott szívvel fogadtam be minden újat és szinte habzsoltam az új világot.
A napok ritmusa végül megmerevedett, a rutin hártyaként száradt a színes új életemre és az ujjongó hangok eltompultak. És ekkor végre meghallottam."Nem a tiéd. Más vagy, máshonnan jöttél. Senki nem ismer itt. Idegen vagy."
Ilyenkor az ember abba kapaszkodik akibe és amibe tud. A családom, a magyarságom, a szakmához tartozók"kaszt-tagsága" egyfajta füst-keretet adnak ahhoz, hogy megőrizzem a józan eszemet, amikor már azt sem tudom, ki vagyok? Miben hiszek? Kiket szolgálok és kik a barátaim? Az itt élő és látható magyar közösség száma egy megtermettebb faluéval vetekszik, és minden negatív klisé ellenére a magyarok itt segítik egymást. Nekem ők segítettek abban, hogy a rég nélkülözött, kedélyes magyar társalgásban megtaláljam régi önmagam. Az, aki nemcsak mindig vendég, akinek nem kell mindig másokhoz alkalmazkodni, az aki a saját nyelvén beszél.
"Ismerek egy gyorsabb utat. A táblák a reptérre másfelé mutatnak, de az az út rosszabb" – mondom inkább csak magamnak. Az autó az üres autópályán robog, az emberek már rég eltűntek nyaralni. Egy éven át erre jártam dolgozni. A közrádió idegennyelvű adása 8:00-tól angolról németre váltott, amely egyben azt is jelezte, hogy elkéstem. Persze ezt már akkor tudtam, amikor 7:40 után szálltam be a kocsiba. Az út a munkahelyig minimum 23 perces volt. A kissé eldugott benzinkút sokáig a város legolcsóbbja volt, de ezt alig tudta valaki, a hely mindig üresen állt. Minden áldott nap reggel nyolckor közel és távol csak egyetlen ember, egy szőke nő gyalogolt a hosszú, sivár útszakaszon. A szapora léptekkel haladó nő része lett a reggeli képnek. A végén már magamban, szórakozottan köszöntem is neki, kicsit úgy, mint ahogy Will Smith köszön a próbababáknak a teljesen kihalt New Yorkban a Legenda vagyok című filmben.
Öt év sem kellett, és a város már az enyém. Az utak, az erdők, a táj. Az enyémnek érzem, mert beledolgoztam, belefúrtam magam. Emberről emberre építettem az új kapcsolatokat, utcáról utcára hódítottam meg új városomat. Ez csakis úgy volt lehetséges, hogy élek a városban, dolgozom benne és vele. És ez biztonságot ad.
A kínzó társas magány és identitáskeresés számomra véget érni látszik. Semmi másban nem találtam nagyobb felszabadító erőt, mint az állandóságban, családban és a munkában. Jelen vagyok, ember maradok és igyekszem értéket teremteni – és ez kijelöli a helyemet a társadalomban még idegenként is.
Én már birtoklom a várost. A dalocska már mások fülében szól.
Egy nap mindannyian megtaláljuk a helyünket(Fotó: Vilisics Feri)
P. Nagy Laura
Vilisics Feri
