Shunga

A shunga (春画) - 'tavaszi kép' - effektíve masszív Edo-kori pornó. Egy mostani kiállítás Tokióban azonban a művészi oldalát próbálja megragadni a dolognak, az Eisei Bunko (永青文庫) múzeum ezzel nem kis feladatra vállalkozott. A kiállított művek ugyanis történelmi értékük mellett a mai napig képesek igencsak szemöldökhúzogatásra késztetni az embert, s hiába volt két évvel ezelőtt nagy sikere a British Museumban, Japánban tíz múzeum utasította vissza a felkérést, mielőtt az Eisei Bunko elvállalta volna a szervezést. Ahhoz azonban, hogy igazán értékelni tudjuk a kiállítást, mindenekelőtt érdemes magával a műfajjal megismerkedni, hisz nem is elsősorban, illetve nem pusztán pornográfiáról kell beszélni a shunga kapcsán. 

Eisei Bun(Fotó: Dóczi Tamás)

A japán kultúra számos eleme kínai gyökerekre vezethető vissza - itt olvashatunk a kínai pornográfia rövid történetéről,  a tavaszi képek (a 春 tavasz írásjegye mind Kínában/Japánban korabeli eufemizmus a szexre) eredete igencsak régi időkre nyúlik vissza, viszont a műfaj csimborasszójának egyértelműen az Edo-kor (1603 -1868) tekinthető, az ukiyo-e (浮世絵) 'lebegő világ' tekintélyes hányadában fametszetekben manifesztálódott zsánerfestészete előszeretettel örökítette meg a kortárs Edo dekadens világát - gésákat, kabuki színházat, szumót - és persze a szexet is. 

(Fotó: :ukiyoe-paintings.com)

Shunga alkotások a korszak legnevesebb művészeinek kezéből is kerültek ki szép számmal, Kitagawa Utamaro  (喜多川歌麿, 1753 – 1806) vagy éppen  Katsushika Hokusai  (葛飾 北斎, 1760 - 1849) is olyan képeket gyártott, amiből napjaink pornóproducerei is bőven meríthetnének ihletet. Az ok pedig egyszerű: kiváltképp a felsőbb társadalmi rétegek részéről nagy volt a kereslet az efféle művekre, egy-egy fametszet értékesítése pedig hónapokig el tudta tartani a művészt. 

(Fotó: :ukiyoe-paintings.com)

Amit kapásból megfigyelhetünk egy-egy kép kapcsán, az igencsak felnagyított nemi szervek. A korabeli ukiyo-e művészek nem is a 'nagy' élvezeteket akarták ezzel elsősorban hangsúlyozni. A méretes szerszámok egyfajta 'második arcként' szolgáltak, és azokat az emberi vágyakat testesítették meg, amiket a hétköznapokban az 'arc' nem igazán képvisel - érdekes módon  ezen ábrázolásokon nagyjából egyforma nagyságúként - ergo egyazon fontosságúként - tüntették fel az emberi arcot/nemi szerveket, és esetenként (nem túl realisztikusan) közel festette őket egymáshoz az alkotó. 

(Fotó:: ukiyoe-gallery.com)

Egy másik jellegzetessége a műveknek, hogy általában mindkét fél teljes öltözékben küldi az akciót. A Nyugattal ellentétben- ahol a mezítelen test egyszerre volt tabu és kacér - az Edo-kori férfiak és nők gyakran láthatták egymást meztelenül, példának okáért közös fürdőzések alkalmával. Vagyis a kortárs japánok számára érdekfeszítőbb volt ruházatban ábrázolt személyek aktusát bámulni, mivel így a felek egyéniségére/társadalmi helyzetére is egyértelműbben tudtak következtetni. 

(Fotó:: ukiyoe-gallery.com)

Ráadásul anatómiai pontatlanságuk ellenére - akárcsak Kínában - fiatal pároknak szolgált némi felvilágosításra, hogy mégis mit kéne az ágyban csinálni. Végül pedig a szexuális aktusok a humor forrásai is voltak egyben: előfordult, hogy warai-e (笑い絵) 'nevetős képekként' hivatkoztak a shungára - ne feledjük, az Edo-korszakban igencsak szabadon álltak az emberek a szexhez, ilyen jellegű viccek tárgyát is gond nélkül képezhették. 

(Fotó:: ukiyoe-gallery.com)

Az Edo-korban tehát a Shunga korántsem számított tabunak, ellenben széles körben elfogadott, mind nők és férfiak által birtokolhatott tárgyak részét képezték. Mikor az első nyugatiak megérkeztek Japánba, és szigetországi vendéglátóik rezidenciában jókora bránerek és muffok ábrázolását vették először szemügyre, bizonyára nem győzték vetni a kereszteket. A Meiji-korszak azonban minden jónak véget vetett - a levágott fejek kiállításától kezdve a  templomba való hulladobálásig - a felvilágosult japán kormány betiltotta a shungákat is, nem beszélve a férfi-női közös fürdőzésről, vagy a nyilvános meztelenségről. Az 1900-as évek eleji rendőri razziák shunga alkotások ezreit kobozták el és semmisítették meg. 

Ironikusan, újabban éppen szintén nyugati hatásoknak köszönhetően kezd megváltozni a japánok hozzáállása a shungához, számos XX. századi nyugati művészre hatást gyakorolt ezen sajátos műfaj, miközben Japánban tiltás alatt volt. Ma már bármelyik könyvesboltban kaphatunk shungával kapcsolatos műveket is.

Az elmúlt tíz évben számos nagyvárosban - Helsinkitől Barcelonáig - akadt shunga-kiállítás, 2013-ban pedig, ahogy említettük, a British Museumban került sor nagyszabású kiállításra, mely jelen tárlat alapját is képzi. Bár a tény, hogy az Eisei Bunko előtt tíz japán múzeum passzolta le a rendezés jogát, még mindig arra enged következtetni, hogy nem igazán sikerült ezen újkori gátlásokat maradéktalanul felszámolni. 

A hírhedt Polip és gyöngyhalász (Tako to ama) című Hokusai-kép

És milyen volt maga a kiállítás? Először is elképesztően zsúfolt - pár héttel ezelőtt, a nyitást követően mentünk el megnézni, remélhetőleg most már kevesebben vannak. Majdnem egy órát álltunk sorba a bejutásért, és csigalassúságban haladhattunk végig az egész kiállításon, a végére pedig kvázi herótom lett a végeláthatatlan Edo-kori kufircolástól. A kiállítás fokozatosan halad a sima szexuális aktusok ábrázolásán keresztül a farokfejű démonokig, amiért viszont igencsak szerettem volna megnézni a tárlatot, az Hokusai Tako to ama (蛸と海女) című alkotása - kivált hogy már blogoltam róla korábban - és most végre élőben is láthattam. A kiállítás december 23-ig látogatható (18+), 1500 jen az ellenérték, a képleírásokhoz kell a japán tudás lévén angol nincs - ez valamennyi itteni múzeum sajátossága. Sajnos nem éppen külföldi felhasználó-barát. A kiállításon fotózni tilos - az ímhol közölt képek közül viszont számos darab a kiállítottak között szerepel. 

Összességében műfaj, illetve a kiállított művek háttérsztoriját ismerve egy nem mindennapi kiállítást vételezhetünk szemügyre, s igen sajátos szemszögből csodálkozhatunk rá a korabeli Japán kimonók mögötti világra - ha a tokiói nemzeti múzeum egyiptomi szarkofágjai hidegen is hagynak bennünket, ez a kiállítás egészen biztosan nem fog. 

Megközelítés: Edogawabashi megálló a Yurakucho vonalon, onnan kb. tíz perc séta a Kanda-folyó mentén.