Irány Florida! – Miami, az ellentétek városa

Sokszor hallom, hogy nem lehetsz otthon két helyen egyszerre; ez szerintem nem igaz. Nyolc éven át éltem Miamiban, és évente egyszer legalább hazamentem Magyarországra, mert természetesen hiányzott a család, a budapesti környezet. (Máig úgy gondolom, hogy Budapest a legélhetőbb városok egyike – már ha persze van pénze az embernek az élethez… Nem jókedvemből mentem el én sem.) Sosem éreztem magam kívülállónak, akár Miamiban, akár Budapesten voltam; igazság szerint azóta érzem csak úgy, hogy nem tartozom valahova, amióta az Egyesült Királyságban élek…

Mindig is jó érzes volt “hazamenni” Miamiba “otthonról”. Mintha egy másik világba lépne át az ember, amikor megérkezik. Már akkor nyilvánvaló a dolog, amikor a repülőgép végre keresztezi az Atlanti-ócean partját, és Miami (esetleg Fort Lauderdale) fölött rákanyarodik a reptéri leszállópályára. Az Európa körül szürke Atlanti-ócean itt világítóan kék és zöld; a partot magas lakóépületek szegélyezik, és az Intracoastal Waterway hálózata az óceánnal párhuzamosan futva szinte behálózza a szárazföldet kisebb-nagyobb csatornákkal. A házak mellett úszómedencék, pálmafák, széles autópályák mindenhol, és pár mérfölddel beljebb már kezdődik is az Everglades: egy óriasi, vízzel borított lápvidék kisebb-nagyobb zöld szigetekkel, amely a szemhatárig húzódik. Ez a mocsár létfontosságú Florida számára, hiszen az Everglades adja Florida édesvíz készletének teljes egészét. (Ez persze nem azt jelenti, hogy ne pusztítanák máig lelkesen. Környezetszennyezés, a láp lecsapolása mezőgazdasági vagy épp ingatlanfejlesztési célokkal mai napig komoly veszélyt jelent a helyi ökoszisztémára, annak ellénere, hogy valóban az ivóvízük függ tőle. Kaliforniával ellentétben ide nehezen lehet vizet hozni csatornák segítségével.)

Miami partjait elérve(Fotó: Flickr/cfpereda)

Az évszaktól függően a repülőgépből kilépve vagy kellemes meleg fogad, vagy ránk zuhan az elképesztő hőség és páratartalom. (Ha szemüveget visel az ember, a teli párásodás fordítottját tapasztaljuk: amint kilépünk egy légkondicionált épületből, a szemüveg azonnal bepárásodik.) A levegő illata is más; egyszerűen az ember érzi, hogy megérkezett a trópusok kapujába.

Megérkezünk Miamiba

Miami furcsa város; egyáltalán nem felel meg a “szokványos” amerikai város sztereotípiájának. Először is, óriási ütemben nőtt az utóbbi ötven évben, így nincs is igazi városközpontja (ebben mondjuk hasonlít az összes tervezett amerikai városra). A várost tulajdonképppen több, egymással egybenőtt település alkotja, igazi struktúra nélkül. Maga a városhatár is mesterséges, hiszen Miami-t semmi nem választja el a szomszédos Hollywoodtól, ami pedig egybefüggő egészet alkot a még északibb Fort Lauderdale-el, és ez így megy tovább, egészen Jupiterig. Voltaképp a teljes délkeleti part egyetlen nagy település.

Miamiról tudnunk kell, hogy a város igazából kokainra épült. A hetvenes-nyolcvanas években itt virágzott a kábítószer csempészet, és a mai képét a város akkor nyerte el, amikor a drogbárók pénzmosási céllal ingatlanfejlesztésbe kezdtek. Egy tipikus amerikai sikertörtenet…

Miami: kilátás a Yacht Clubból(Fotó: Flickr/James Good)

A másik lényeges dolog, hogy ez az egyetlen hely az USÁ-ban, ahol sok boltban ki van írva, hogy “beszélünk angolul”. Elképesztően sok kubai emigráns él itt, és nagy részük úgy nő fel, hogy nem tanul meg angolul. Itt élnek a saját kis mikrokozmuszukban, és nem hajlandóak beilleszkedni; elvégre csak arra várnak, hogy Castro meghaljon, es visszatérhessenek a hazájukba. (De már a spanyol uralom elől elmenekült emigránsok is éltek Dél-Floridában…) Miami éppen ezért sok mindenben inkább kubai, mint amerikai város. (Dél-Floridában nem is kaphat kisebbségi ösztöndíjat latin-amerikai leszármazással az ember.) Amiben nem különbözik a többi nagyvárostól viszont, hogy vannak nagyon veszélyes részei. Ha az ember nem óvatos, és nem kerül el bizonyos helyeket, könnyen végezheti az esti hírekben. (A kilencvenes években még rosszabb volt a helyzet; egész bandák alapozták a tevékenységüket külföldi turisták kirablására.) A szürreális a dologban csak az, hogy előfordul, hogy a nagyon gazdag környék, ahol még azt is meghatározzák, milyen színűre festheted a házad belsejét, és a veszélyes gettó alig párszáz méterre van egymástól. Egyik utcában vannak a bárok, ahol az ember a legnagyobb nyugalommal sétálhat, de két utcával arrébb már agyonlőhetnek. Egyszer az egyetem melletti Starbucks parkolójaban találtam egy 9mm-es töltényhüvelyt. Miami, mint mondtam, furcsa egy hely...

Pénz és szegénység

A kontraszt a szegények és gazdagok között óriási. A látvány néha tényleg a riói fotókra emlékeztet: elképesztő gazdagság és elképesztő szegénység egymás mellett. Florida – főleg a déli részek – a gazdag, északról jött amerikaiak játszótere. Milliós jachtok, repülőterek, golfpályák, hotelek és minden, amire egy gazdag ember vágyhat. Ugyanakkor a metrorail-en utazva bádogviskókból alló kis nyomortelepek fölött megy el az ember, ahol meg aszfalt sincs az utakon. Egyszer két hétig egy tengerparti szállóban éltem, mert két lakásbérlet között voltam, és egy ismerősöm, aki a szállodának dolgozott, személyzetis áron szerzett nekem egy kis stúdiót. (Holtszezon volt amúgy is.) Nagyon furcsa volt egyszerre látni a turista Floridát a pezsgőfürdővel és parasailinggel, a csóró középosztályú Floridát a Walmarttal és TGI Friday’s-al (mert ugye én oda tartoztam), és a gettó Floridát – volt ugyanis egy nyomortelepszerűség a US1 es a tengerpart között, ahol éltem. Ez a hely nem látszódott persze az útról, amin általában közlekedik az ember; akkor kerültem oda, amikor kerestem a hotelt, és rossz helyen hajtottam le. (Az ilyesmi néha lövöldözéssel végződik amúgy.) Máig nem tudom, pontosan hol voltam, mert érthető okokból nem akartam visszamenni megkeresni. Mindez egy nyolc mérföldes körön belül.

Végezetül pedig fotók híján egy felvétel: