Röviden és tömören: úgy, ahogyan én voltam. Egyetlen ismerős nélkül érkeztem Németországba és nemes egyszerűséggel azért lettem au pair, mert a diákhitelből spórolva csak úgy tudtam külföldre jutni, ha kezdetben a szállás és az étel miatt nem kellett fájnia a fejemnek. Helyette fájt aztán igen sok minden más miatt. Ez volt életem legrosszabb négy hónapja. Elmesélem, hogy miért.
Február 4-e volt az érkezésem napja. A repülőtéren felvesznek, ígérte a család, akikhez egy évre akartam elszegődni, hogy a gyerekeikre vigyázzak. Majdnem félórát várakoztam a szeles parkolóban, a mínusz tízben. Azt hittem, megfagy a kétségekkel teli lelkem.
De ugorjunk oda, hogy miután megvacsoráztunk a családdal, elfoglalhattam az alagsorban rejtező, miniatűr ablakkal rendelkező hadiszállásomat. Kedvesnek tűnt Skype-on a a félig német, félig angol család, azért is választottam őket annak ellenére, hogy 4 (!) gyerek tartozott ezáltal a hatásköröm alá. Kicsomagoltam a bőröndnyi holmimat és bekapcsoltam a tévét, mert én aztán telve voltam motivációval, hogy most végre megtanulok németül. Ezért jöttem ugyanis. Hogy a kommunikációs diploma mellé legalább nyelvtudásom legyen, s hogy otthon utána legyen mit a tejbe aprítani. Mert azt ugye mondanom sem kell, hogy általános iskola harmadik osztályától részem volt német oktatásban, de a színvonal olyan erős volt, hogy az ötös érettségim ellenére sem tudtam ezen a nyelven egy kenyérnél többet venni.
Na, de ott tartottam, hogy bekapcsoltam a tévét és hopp, akkor kaptam először kultúrsokkot. Egy humorista állt a színpad közepén. Sokat és gyorsan beszélt, szinte okádta a szavakat. Körülötte a telipofával röhögő közönség, és érezhetően nem azért nevettek, mert fizettek érte. És én csak álltam, egy árva szó nem sok, annyit nem értettem, és patakzottak a könnyeim.
Ha au pair leszel, akkor tulajdonképpen egy családtaggal egyenlőként kezelnek. Nem, nem voltam felkészülve a cseléd szerepre (sem). Én azt hittem, hogy gyerekekre fogok vigyázni és az időm jelentős részében játszunk majd, és én közben jól megtanulok németül. Ez úgy körülbelül az 5%-a volt a teendőimnek. Hogy aztán a tízéveseknek szóló társasjáték útmutatójába beletört a nyelvem is, meg a bicskám is, azért megint csak csókoltattam minden addigi némettanárnőmet. A megérzésem ráadásul azt súgta, hogy legalább egy kamera volt a konyhában, ami elég kicseszett érzés, még akkor is, ha én magam sem szívesen bíznám egy idegenre a szemem fényét. No, nesze neked bizalom.
Négy hónapnyi anyaszerepbe rázódás (fél 6-kor kelés, iskolába kísérés, mosás, főzés, takarítás, bevásárlás) után jutottam el arra a pontra, hogy eléggé tiszteltem magam ahhoz, hogy fel-, és odébbálljak. Hogy először tudjam azt mondani: NEM!
Nem megyek tönkre idegenek kedvéért.
Hogy ez egy munkahely, ami nem nekem való, és jogom van abbahagyni. Mert mindig volt valami extra a fix feladatok után, ami mellett már amúgy is csak 12.00 és 16.00 között voltam szabad, no meg elméletileg 21.00 után. (Gyakorlatilag a gyerekek vagy elaludtak, vagy nem.) Hogy a virágokat miért nem locsolom meg soha, és ja, hogy a szülők ruháját is mossam ki, a postaládát is nézzem már meg, és még reggelire tegyek fel vizet forralni, hogy az anyának egy rohadt gombot se kelljen lenyomni a teájához.
A legrosszabb persze a gyerekektől elválás volt, mert mindkét kicsivel beloptuk magunkat egymás szívébe. Nem állítom, hogy én nem voltam hibás. Hogy nem kell rögtön négy gyereket bevállalni egy teljes évre. Hogy pontosan le kell fixálni minden tevékenységet, hogy aztán ne jöjjenek meglepetés feladatok. Hogy meg lehet nézni előre a térképen, hogy a hely ne az isten háta mögött legyen, hogy az ember esetleg ki tudjon kicsit szabadulni a munkahelyéről. Ja igen, mert a munkahelyeden a főnökeiddel laksz. Ismétlem:
"A főnökeiddel laksz! A munkahelyeden!"
És mint minden máshol, akkor érzik igazán, hogy eltökélt vagy, ha még a szabadidődet is nekik szenteled. Ne menjen au pairnek, aki magánéletre vágyik. Nálam elvárás volt a szobám ajtajának nyitva tartása (már a szabadidőmben, mert különben nem volt szabad ott tartózkodnom), de még azt is szívesen vették volna, ha az egyetlen szabadnapomon – vasárnap – templomba megyek velük.
S hogy mégis annyi az au pair Németországban, mint égen a csillag? (Mert a németek nagy része rettenetes szülő? Sicc!) Mert mindig vannak újabb, naiv, fiatal lányok. Többnyire olyanok, akik még nem tudják, mit kezdjenek magukkal és ezért adnak maguknak gondolkodási időt – külföldi tapasztalatot, sok-sok hasonló cipőben járó, mindenféle nemzetiségű barátot szerezve.
Legendákat ismerek jó családokról. Volt, akiknél uszoda volt a minikastélyban. Aki kapott autót, az könnyebben tudott a szabadidejében A-ból B-be jutni. Volt akinek még a nyelvtanfolyamot is fizették a 400 eurós zsebpénz mellé. (Összehasonlítás végett, Frankfurtban egy takarítónő a plázában kb. 1000 eurót kap és habár wc-t sikál, neki tényleg csak 40 óra a heti munkaideje.) No és persze olyan is akad, aki valóban 'szinte' családtaggá válik és nem csak szívesen emlékezik, de még esetleg vissza is jár az adott családhoz.
Anni, az észt barátnőm, két házzal arrébb volt au pair. Neki sírtam el a bánatomat esténként angolul.(Fotó: Makai Niki)
Nekem nem volt szerencsém. Viszont minden jó, ha a vége jó. Ez idő alatt megtanultam nemet mondani és kiállni magamért. Meg angolul. (Nem, nem elírás.) És még mindig itt vagyok, ebben az országban, amit néha a hátam közepére (sem) kívánok. De szerintem ott van az otthonod, ahol a szíved. Az én szívem pedig a már német állampolgárságú kislányomé és az ukránból németté lett jegyesemé, akikkel jelenleg itt jó. És mit ad Isten, azóta már németül is tudok, hogy talpraesetten és magabiztosan szóljak vissza, ha nem tetszik valami.
De nyilván vannak más, jobb au pair sztorik is. Mindjárt itt is van kettő:
Som Andrea 
Czett Petra
Zsák Kata