Neked mi a kincsed?

Ez volt a témája az egyik angolórámnak, amit a nemzetközi osztályban tartottam. A nemzetközi osztály (azaz íefkó, IFK = innføringsklasse, vagyis bevezető osztály) olyan helyi norvég specialitás, ahol a norvégul még csak alig, vagy egyáltalán nem tudó gyerekeket gyűjtik össze.

Szinte minden iskolában van ilyen (ungdomsskoleban, 8-10. osztályos suliban mindben, gimiben, azaz videregåendében pedig egy ilyen suli van, ami segít nekik). Szíriai, eritreai, szomáliai menekült gyerekektől, litván, erdélyi, lengyel és még sok más nemzetiségű gyerekig mindenki idejár, maximum két évig. Ezek a gyerekek nincsenek nagyon leterhelve: tesiórájuk, norvég órájuk (heti hat!), társadalomismeret, matek, egy kis természetismeret és heti két angol órájuk van. Itt jöttem képbe én mint angoltanár.  

Alapvetően két évnek – ilyen magas norvég óraszám mellett – elégnek kell lennie, hogy a gyerekek magukba szívjanak annyi norvég tudást, amivel elboldogulnak norvég osztályban is. Ezt elősegítendő, az IFK-ban heti kétszer van anyanyelvi órájuk, mikor a saját anyanyelvükön beszélő (jó esetben honfitársuk) elmagyaráz nekik mindent ától cettig, és ez a támogatás akkor sem szűnik meg, mikor már átkerültek egy másik osztályba. Eleve ebben az osztályban mindig két nyelven folyik a tanítás, hiszen vannak olyan 14-15 éves gyerekek, akik otthon már tanultak angolul, és ha norvégul nem is értik meg, hogy miről van szó (hogyan is értenék 1-2 hónap után?!), angolul tanítjuk őket. 

Norvégiában minden iskolában fontos, hogy a gyerekek tudják használni anyanyelvüket és megismerkedhessenek egymás kultúrájával.(Fotó: Böröndy Elza)

Igen, nehezen haladunk. Igen, vannak kihívások. Igen: megéri.

Mindenki megtanul norvégul. Mindent elmondunk angolul és norvégul is – így nagyon hamar fejlődik a szövegértésük. Általános iskolás módszereket használunk – talán túl sokat is (szokták panaszolni a diákjaim). De nem megy másként… Társadalomismereten sem a nagy háborúkról tanulunk, hanem városunkról (hol a buszmegálló? – szituációs játékok), Norvégiáról, környezetkímélésről. Sokat tanultam ezeken az órákon. Főként arról: hogyan tanítsunk olyan gyereket, akivel nincs közös nyelvünk. És fantasztikus volt látni a fejlődésüket, igyekezetüket! 

Angolon három csoportba volt osztva az osztály: haladó (akik már tényleg jól tanultak, vagy esetleg anyanyelvük volt az angol), újrakezdők (picit tanultak már, de itt, Norvégiában kezdték), kezdő (teljesen nulláról). Enyém volt a második csoport. 

Tábortűz év elejéről(Fotó: Böröndy Elza)

Egy alkalommal a régi kincsekről tanultunk (Sutton Hoo, miegymás), de mivel a gyerekeim (4 fős csoport) imádtak beszélgetni, ezt az órát beszélgetéssel kezdtük: 

What is your treasure? (Neked mi a kincsed?)

Igazából nem lepődtem meg senki válaszán: barátnő, család, kishúg, testvér… emlékeim szerint én is a tesómat mondtam, mikor rám került a sor. Szeretem, hogy öten, ötféle kultúrából jövünk a terembe, de ezek valahogy eltűnnek, mikor ilyen beszélgetésekre kerül a sor. Aztán jelentkezett az egyik lányom, aki Szomáliából jött, két éve még analfabéta volt, de ma már folyékonyan beszél angolul és norvégul is, és megtanult írni is, viszonylag jó helyesírással! Egyedül ő adott olyan választ, amire nem számítottam:

Education. (Oktatás)

– Miért? – kérdeztem.

– I can go to school here. I could not go to school home. (Itt járhatok iskolába. Otthon nem járhattam.)

Pár pillanatig csend lett a teremben: a fiúk is átgondolták, hogy hát igen, végülis jó dolog ez a suli, meg a lehetőségek, amiket itt kapunk, és a többi. Milyen természetesek nekünk a dolgok, milyen könnyen szinte minden az ölünkbe hullik – és közben, talán még panaszkodunk is, hogy nem jó a suli… holott mindezt többre is értékelhetnénk. Megható pillanat volt: nemcsak azért, mert saját magamban akkor és ott átértékeltem pár dolgot, de azért is, mert láttam, hogy a tanítás… valójában sokkal, de sokkal több annál a heti két óránál, amiben megbeszéljük a különböző múlt időket, vagy új szavakat tanulunk.

Na és kedves olvasó, neked mi a kincsed?